Áprilisban szűk három napot tölthettem el Montenegróban, leginkább Podgoricában és néhány, a fővároshoz közeli pincészetben. Az apropó a kratošija nemzetközi napja volt, április 24-én ünnepelték a szőlőfajta első írásos említésének 600. évfordulóját. A múlt kutatása mellett a jövő építésével is aktívan foglalkoznak, egyre több a családi pincészet, az új telepítésű szőlőterület. Egy összefoglaló most, aztán majd még jönnek az emlékek több folytatásban.

Nem azért írom e sorokat, hogy bebizonyítsam, nem csak ekézni tudom a bormarketinget, bár könnyen úgy tűnhet. Nem is azért, mert magam is tanítottam a Borkatedra programban. Hanem azért, mert minden gyerekbetegsége ellenére ez kifejezetten jól sikerült!

Mondhatnánk, hogy kitárul, akárcsak a látótér, ahogy ifj. Heimann Zoltánt hallgatjuk. Főleg azért, mert úgy tűnik, hogy képes az önreflexióra, beismeri ha hibázik és igyekszik tanulni belőle. Ez pedig a nagyok ismérve, legalábbis szerintem.

Ausztria 1985-ben nagy hibát vétett és majdnem belebukott. Illetve bukott is, de kilábalt belőle és ma az egyik legirigylésreméltóbb bornemzet Európában. Mi történt velük? Összefogtak. Ez a cikk arról szól, hogy mi miért nem csináljuk ugyanezt és mit tehetünk valójában. 

Nem ismerem személyesen Molnár Ákost, soha nem találkoztunk (ez nyilván az én hibám, nem járok országos boros rendezvényekre), de a HNT kapcsán a korábbi megnyilatkozásai számomra a szervezet relatív szimpatikus személyévé tették.

A magyar bor ügye nemcsak szakmai kérdés, hanem közös ügy. Éppen ezért a róla szóló viták szükségesek – a kritika helye vitathatatlan. A közelmúltban megjelent írás és a RadioCafé Borravaló műsorában elhangzottak is változást sürgetnek. Ez önmagában rendben van, hiszen a fejlődés motorja a párbeszéd, de csak akkor, ha az tényeken alapul. A probléma ott kezdődik, amikor a vita tévedésekre és leegyszerűsítésekre épül.