Nem hittem Tomislavnak. Hiba volt. Reggeli előtt sétálok egyet a hotel környékén, ami egy teherpályaudvarba oltott lakótelep, Trump feliratú outletekkel és rémes hangulattal. Végső elkeseredésemben, hogy Podgorica ennyire csúnya, leülök egy padra egy buszmegállóban és iszom egy sós joghurtot. Persze az eredeti “főváros” Cetinje volt, ott több régi épületet találni. Podgoricában csak az óratorony és egy pici oszmán híd maradt, de ezekért kár megállni akár csak egy órára is. Érdemes inkább a valaha élt leghíresebb szerb-montenegrói billiárdjátékos, Petar Petrović-Njegoš sírját felkeresni a fellegek fölött, vagy beleolvasni a verseibe, úgy biztosan többet értünk meg a montenegrói néplélekből, mint a podgoricai city mall-ban sétálva.

- Nagyon szeretek aludni! - ezzel fogad reggel negyed hatkor Mirza, a sofőr. Rokonlélek, állapítom meg magamban.  Pedig morcosan ébredtem fél ötkor, mert a szobámban nem működött a fűtés, hiába szóltam tegnap, azt mondták október közepén még túl korai lenne fűteni. Nem tudom, a hajnali 7 fok engem ennek az ellenkezőjéről győzött meg. A szobámban sem kúszott 12 fok fölé a hőmérséklet, úgyhogy pizsama helyett melegítőben, sálban és polár pulcsiban aludtam.

Egyszer hívtak egy pincebejárásra a pincészethez, ahonnan mostani bejegyzésünk témaborai származnak. Nem mentem, elég messze van. A kollégák később mesélték, hogy repülőgéppel vitték őket körbe, mert nem lett volna idő máshogy bejárni a birtokot. A mintegy 2300 hektár egybefüggő szőlőültetvény Európa-csúcsot tart, pedig egy kis országban találjuk meg, ma Montenegróba utazunk.