Túrázni indultunk az ünnep örömére. Kezdetben azt hittük, bátrak vagyunk és merészek, mint a negyvennyolcasok, nekivágtunk a hegynek, se előttünk, se utánunk semmi, de ahogy haladtunk felfelé, lassan többen jöttek szembe, mint a Király utcán vasárnap délután. Persze, bátrak voltunk és merészek, legfőképpen a legkisebbek, négyévesen, ötévesen nem kis teljesítmény egy Babás szerkövek-Zsongor-kő-Remete-barlang-Jakabhegyi romok útvonal. Meg hát nekünk se az, a visszaútra víz se maradt sok, a Lila akácban inkább almafröccsöt ittunk, nem kockáztattuk meg a kisfröccsöt, de otthon előkerült a jól behűtött zöldveltelini.

Akármennyire széteshet, akármennyire mérnöki agyrém, a Jókai tér akkor is Pécs leghangulatosabb és egyetlen mediterrán tere lesz. (A kő meghatároz.) Ennél szomorúbb, hogy a vendéglátás kimerül egy étteremmel és egy kávézóval, lehet találgatni. Mennyiszer tekintgettünk reménykedve a remélt harmadik felé, de a megboldogult Goldmark Kávézó óta nem volt itt épkézláb vállalkozás. Talán csak eddig, mert most kitalált dizájnnal, olasz tengerparti trattoriára emlékeztető faasztalokkal, kockás terítővel indított egy új hely.

Ne ijedjen meg senki, ha a Zsolnay Negyedben járva az a gondolata támad, hogy az egész Tudás- és Kodály központos beruházást hagyni kellett volna másra, és inkább még több parkot (pl. Balokány) kellett volna rendbe rakni, programokat szervezni, és csak a Zsolnay Negyedbe pumpolni az építésre szánt betont és gránitot. Nekünk ilyenek járnak a fejünkben, miközben az új bábszínház, és az épületbe költözött Bóbita Kakaóbár felé tartunk, kár, hogy bezárt ajtókon dörömbölhetünk csak: nyögve-nyelős lesz így a negyed megtöltése élettel. Azért feltaláljuk magunkat, a szemközti oldalon vigasztalódunk. És milyen jól tesszük.