Nem egyszerű a dolga a kékfrankosnak. Hiába a borszakírók lelkesedése itthon és külföldön, lehet évet szentelni a fajtának, könyvet kiadni, tematikus kóstolókat szervezni, a magyar átlagfogyasztó még mindig jobban hisz az évtizedes, ráhagyományozódott hitében, miszerint a kékfrankos egy „savanyú vörös”. Nem véletlen, tapasztalati úton szerezte véleményét évtizedeken át, ami lassan változik meg. Ha van áttörés, inkább a „nagy kékfrankosoknál” érezhető, amilyen cikkünk tárgya is.

Sok szekszárdi borászat vonatkozásában beszélhetünk arról, hogy generációkat ível át családjuk történetében a szőlő szeretete és a borkészítés. Vesztergombiék esetében az 1700-as évekig kell visszamennünk az időben, hiszen a ma is használatos címerük - melyen egy róka látható, mancsában egy szőlőfürttel - egyértelmű utalás arra, hogy a család életében jelen volt a szőlő és a bor. Azt, hogy mennyire elkötelezett família voltak, mi sem jelzi jobban, hogy Szekszárdon az első hegybíró is Vesztergombi volt, mindez pedig komoly szakmai és társadalmi elismertséget is jelentett abban az időben. Portré a Pécsi Borozó őszi számából.