Van egy igen jó tulajdonsága a nyárnak az időnként már-már elviselhetetlen meleg ellenére, mégpedig hogy programban soha nincs hiány. Az ember nem győzi kapkodni a fejét, hogy épp melyik rendezvényre menjen, miről tudósítson. Épp csak vége lett a Kadarka-túrának, már Pakson találtuk magunkat a Szent Iván-éji Mámoron. 

Amikor a rendezvény előtti napon azt láttuk a jegymester-kimutatásban, hogy 178 jegy elővételben elkelt, megszűnt az aggódás, hogy nem leszünk elegen. Aztán másnap záráskor meglett a végleges szám, 320 karszalagot adtunk ki, ennyien még sohasem voltunk TOP25 kóstolón, a bor elég volt, az E78 kellemes hőfokon zsibongott, ha a végére nem fáradunk el, nem is az igazi. De a Sétatérre még eljutottunk, hagyomány ez, bár a Cella Septichorából csak ki kellett lépni a térre, de kellett a lazítás. Huszonöt bor csodálatos élete a Zsolnayban.

Bár a szekszárdihoz hasonlóan régi hagyománya van a szőlőművelésnek és borkészítésnek a tolnai részen is, maga a Tolnai borvidék még csak röpke tizenöt éves múlttal dicsekedhet. Ha egy kicsit letérünk a „sárga útról” és kiszakadunk a betonutak és panelházak rengetegéből, felfedezhetjük a Tolnai dombság szelíd lankáit, az általuk övezett bűbájos kis falvakat és városkákat, ahol szőlőültetvények és takaros kis présházak sorakoznak katonás rendben, múltat idézve, magukon viselve letűnt nyarakat, szüreteket, fűszeres és bársonyos borokat, beszélgetős délutánokat.