Nem túl gyakran bontunk magnum palackokat, ami hiányosság, viszont nemrég kettővel is összebarátkoztunk. A fehéret egy pekás, azaz sütőharangos sütögetés elején kóstoltuk meg, a maradék az ételt fűszerezte, a vöröset viszont már az étel mellé kortyoltuk el. Egy furmint, egy teran, két horvát magnum.

Egy esti beszélgetésnek indult, pár középfokú vizsgára készülő tanítvánnyal, de a végén barátsággá alakult, talán a jó borsor egésze, de ez a két bor mindenképpen hozzájárult. Elsősorban külföldi borok kerültek elő, meg a WSET számára alig létező kelet-európai példák. És ez utóbbiak okoztak nagyobb élményt.

A csúzai Kollár Pince boraival viszonylag gyakran találkozom, Baranya túloldalán talán az egyik legszebben fejlődő boros vállalkozás, ahol a turisztikai rész éppúgy épül-szépül, ahogy a borok színvonala is folyamatosan fejlődik. Bátran mondhatom, hogy pillanatnyilag a legjobb horvát kékfrankos náluk kóstolható, de most egy fehérborról írnék inkább, hiszen a pinot blanc a vezérfonál.