A magyar bor ügye nemcsak szakmai kérdés, hanem közös ügy. Éppen ezért a róla szóló viták szükségesek – a kritika helye vitathatatlan. A közelmúltban megjelent írás és a RadioCafé Borravaló műsorában elhangzottak is változást sürgetnek. Ez önmagában rendben van, hiszen a fejlődés motorja a párbeszéd, de csak akkor, ha az tényeken alapul. A probléma ott kezdődik, amikor a vita tévedésekre és leegyszerűsítésekre épül.

Méghozzá Zágrábban, egy Igor Luković által tartott kóstolón, hiszen Sifler mamája nem csak egy ikonikus szereplő az Amerikai pitéből, de a szerbiai Erdevik borászat egyik csúcsborának, a shiraznak a neve is.

A Stina borászat (illetve a másik márkájuk, a Vina Brač 1903) egy órányi kompútra és az azt követő 40 percnyi buszozásra található Splittől. Komplex, akár egy napos programot tud nyújtani a nyaralóknak, ráadásul Horvátországot tekintve az első háromban van mind a fehér, mind a vörösborokat tekintve. Na jó, lehet, hogy csak Dalmáciában, de azért az sem semmi!

Eltelt pár nap és Győrffy Zoli kérésére összerendeztem zilált gondolataimat. Legalábbis megpróbáltam. Mi lesz az ágazattal? A szőlővel, a borral, a termelővel és a fogyasztóval? Első lépésként, mondja el mindenki a véleményét!

Nem, nem az AppleTv sorozatáról lesz szó, arra már szenteltem egy cikket anno, bár nemrég jött ki a második évad, szóval újra érdemes ránézni a platformra. Ellenben aki régen kóstolt Disznókő aszút, az bizony rosszul tette!

Sokszor, sok helyen mondtam el, de nem elégszer: a tágan értelmezett pannon térség, a Duna-országai, a Kárpát-medence - kinek melyik elnevezés tetszik jobban -, két igazán meghatározó, helyi specifikumokat messze felülíró fajtája fehérben az olaszrizling, vörösben (azaz kékszőlőben) a kékfrankos. Sok száz szőlőfajta megismerése, kóstolása után így ötvenen túl már leginkább ez a két fajta sorsa, jövője érdekel. Meg azért még vannak kedvencek, témák ezen felül is, de az utóbbi időben, mondjuk öt-hat évben ez kezdett bennem felerősödni, a hangerőt pedig nem letekerni, hanem fel szeretném.