Nem hittem Tomislavnak. Hiba volt. Reggeli előtt sétálok egyet a hotel környékén, ami egy teherpályaudvarba oltott lakótelep, Trump feliratú outletekkel és rémes hangulattal. Végső elkeseredésemben, hogy Podgorica ennyire csúnya, leülök egy padra egy buszmegállóban és iszom egy sós joghurtot. Persze az eredeti “főváros” Cetinje volt, ott több régi épületet találni. Podgoricában csak az óratorony és egy pici oszmán híd maradt, de ezekért kár megállni akár csak egy órára is. Érdemes inkább a valaha élt leghíresebb szerb-montenegrói billiárdjátékos, Petar Petrović-Njegoš sírját felkeresni a fellegek fölött, vagy beleolvasni a verseibe, úgy biztosan többet értünk meg a montenegrói néplélekből, mint a podgoricai city mall-ban sétálva.

Február végén tettünk egy villámlátogatást Belgrádban, más munkánk vezérelt bennünket arra, de ha már épp akkor rendezték meg a BeoWineFair nevű borfesztivált a helyi vásárközpont területén, megnéztük, mit kínálnak. Kóstolni nemigen volt szerencsénk, lévén az autóvezetéssel nehezen összeegyeztethető, de barátainktól kaptunk pár palackot, hármat legutóbb fel is bontottunk. Helyi fajták, világfajták, két pincészet. Meg egy rövid kóstolási jelentés.