Minden évben várom, hogy megjelenjenek. A kalauzok. Borkalauzok, étteremkalauzok, külföldről, itthonról. Van bennem valami vonzalom a számok, statisztikák, rangsorok világa iránt, nézegetem, összevetem, átszámolom a pontokat. És a legtöbbször azért nem veszem őket halálosan komolyan. Egy ismeretlen városban vagy a kalauzt követem, vagy a megérzésre hagyatkozom. Nagyjából ugyanakkora sikerrel.

Lilón Domingo Antonio – vagy ahogy a pécsi egyetemen sokan ismerik, Tony –, onnan indult huszonöt évvel ezelőtt, ahová 1492-ben Kolumbusz Kristóf megérkezett. A Dominikai Köztársaságból nyitottságot, vidámságot hozott magával, és ha repülőre száll, hogy meglátogassa szülőhazáját, nem felejt el a csomagjába tenni egy fél kiló magyar fűszerpaprikát – az üveg pécsi cirfandli és a balatoni szürkebarát közé.

A jól és egyértelműen pozícionált borok nagyon izgalmasak, figyelemfelkeltőek tudnak lenni, nem beszélve arról, hogy olyan egyedi igényre, szükségletre (vagy akár problémára) reagálnak, mely bizonyos célcsoportnak szól és egy „niche” (rés) piacra koncentrál. A borok esetében mindig szükség van a jól megalapozott pozícióra, legtöbbször egy olyan üzenetre, sztorira mellyel azt szeretnénk, ha a borászatot azonosítanák.