Nem egyszerű a dolga a kékfrankosnak. Hiába a borszakírók lelkesedése itthon és külföldön, lehet évet szentelni a fajtának, könyvet kiadni, tematikus kóstolókat szervezni, a magyar átlagfogyasztó még mindig jobban hisz az évtizedes, ráhagyományozódott hitében, miszerint a kékfrankos egy „savanyú vörös”. Nem véletlen, tapasztalati úton szerezte véleményét évtizedeken át, ami lassan változik meg. Ha van áttörés, inkább a „nagy kékfrankosoknál” érezhető, amilyen cikkünk tárgya is.
Sok szekszárdi borászat vonatkozásában beszélhetünk arról, hogy generációkat ível át családjuk történetében a szőlő szeretete és a borkészítés. Vesztergombiék esetében az 1700-as évekig kell visszamennünk az időben, hiszen a ma is használatos címerük - melyen egy róka látható, mancsában egy szőlőfürttel - egyértelmű utalás arra, hogy a család életében jelen volt a szőlő és a bor. Azt, hogy mennyire elkötelezett família voltak, mi sem jelzi jobban, hogy Szekszárdon az első hegybíró is Vesztergombi volt, mindez pedig komoly szakmai és társadalmi elismertséget is jelentett abban az időben. Portré a Pécsi Borozó őszi számából.
A Kalamáris Borbisztró és Vinotéka rendszeresen szervez borklubokat és különböző boros tematikus esteket. Ezek közül talán a bor-boksz a legizgalmasabb. Ilyenkor ugyanis két borvidék száll ringbe és küzd meg egymással, a pehelysúlytól egészen az igazán komoly nehézsúlyú versenyzőkig. A kóstolás vakon történik, csak a pohárra akasztott kis karika jelzi, hogy éppen a piros vagy a kék sarok játékosa talál be. Aztán szavazás. Persze K.O. nincs, de győztest azért választunk.