Összesen három olyan rendezvény van, amin igyekszem minden évben ott lenni. Ráadásul ezek közül kettőt már meg is tartottak idén, az egyik a Furmint Február Nagykóstoló, a másik pedig a Bikavér Párbaj volt. Utóbbi idén még a februárba csúszott, így annak 22. napján ismét összejöttek Eger és Szekszárd borászai, hogy megmutassák a borkedvelőknek, mit jelent a bikavér 2019-ben.

Hatodik alkalommal sorakoztak fel február 22-én a Corinthia szálló dísztermében a szekszárdi és egri bikavérek, ezúttal a Borjour csapatának szervezésében. A nagyszabású megmérettetés előtt a hotel egyik különtermében, békés „terepasztal” mellett a borszakírók megbeszélést tartottak, hol is tart ma a bikavér. A kerekasztal beszélgetést Mészáros Gabriella borakadémikus vezette, aki erre az alkalomra négy-négy olyan szekszárdi és egri bikavért választott ki 2016-ból, amelyek valamilyen szempontból tanulságosak. Ha ilyenek lennének a magyar bikavérek, persze máris fellélegezhetnénk, hogy jó úton haladunk, de azért még sok a tennivaló. A kóstolás közben felmerült legfontosabb kérdéseinket (és lehetséges válaszainkat) összegezzük most.

Nem egyszerű a dolga a kékfrankosnak. Hiába a borszakírók lelkesedése itthon és külföldön, lehet évet szentelni a fajtának, könyvet kiadni, tematikus kóstolókat szervezni, a magyar átlagfogyasztó még mindig jobban hisz az évtizedes, ráhagyományozódott hitében, miszerint a kékfrankos egy „savanyú vörös”. Nem véletlen, tapasztalati úton szerezte véleményét évtizedeken át, ami lassan változik meg. Ha van áttörés, inkább a „nagy kékfrankosoknál” érezhető, amilyen cikkünk tárgya is.