Kérem Várjon!
Cikkek
Kihalásra ítélve?
Publicisztika
Szabó Zoltán
2020 január 12.

Elég viszontagságos, kétarcú év van mögöttünk. Növényvédelmileg újszerűnek hatott, hogy a peronoszpóra okozta a legnagyobb fertőzési nyomást, holott amióta én szőlővel dolgozom, mindig a lisztharmat számított a "fő ellenségnek". A szőlész-borász első számú feladata, hogy a megváltozott, kiszámíthatatlan körülményekre helyes választ adjon, jól kezelje azokat. Egyedül a változékonyság biztos ugyanis. 

Talán még mindig korai lenne végérvényes következtetéseket levonni, az évet patikamérlegen megmérni, annyi talán mégis kijelenthető, hogy többnyire az átlagosnál kevesebb hozammal számolhattunk idén, ellenben az átlagosnál jobb minőséggel. Ideális, néha tankönyvi paraméterekkel, analitikával és aromaanyagokkal. Miután a borkedvelőt egyedül ez utóbbiak érdeklik, véleményem szerint bátran vásárolhat vagy tárazhat be az évjáratból, persze kiemelve azon pincéket ilyenkor, akik az évjárathatásra nem kiküszöbölendő problémaként tekintenek. 

Azonban nem csak a természet tett minket próbára.

Viszontagságos volt az év piaci események szempontjából is. Gondolom a többségnek, akik kicsit is jártasabbak a témában, nem az újdonság erejével hat, ha azt mondom arcpirítóan nyomott áron igyekeztek a nagy felvásárlók idén a szőlőket átvenni.

Nevesítsük bátran a főkolomposokat, ne menjünk el befogott orral mellette, mint egy gőzölgő kutyapiszok mellett: példának okáért az augusztus elsejéig, a felvásárlási árakat feltüntetendő határidőt kapottak kapcsán a megtisztelő citromdíjat idén a tabdi - ám négy borvidéken is jelenlévő - Kiss és Társai óriásborászat érdemelte ki. Míg tavaly - papíron - 58 és 100 Ft között vásároltak fel szőlőt, idén 30 és 60 Ft közé taksálták kilóját.

Ez pedig több, mint 20 éve meghaladott árképzés és az eset messze nem egyedi. Összehasonlításképpen nagyjából annyit tesz, mintha a kenyér még mindig nyolcvan, a tej hatvan, a rántott húshoz való ötszáz, egy cigi százötven, egy kiló krumpli vagy hagyma vagy egy napilap meg szűk negyven forintért találna gazdára. Nyilván frankó lenne, csak éppen belepusztult volna az összes említett iparág és megroggyant volna a komplett gazdaságunk is. 

Nos, konkrétan ez most a helyzet a szőlőtermesztés ezen szegmensével, mindennemű moralizálás nélkül.

Egy életforma látványos kihalásra van ítélve. 

Az okokat jellemzően az eladatlan készletekkel szokták magyarázni. Nyilvánvalóan ez részint tudatos csúsztatás is, az alacsony árakat mindig meg tudják magyarázni, de sajnos Európa más részein is hasonlóan alakul a helyzet, így kell hogy legyen valóságalapja is.

Ebből viszont egy nagyon szomorú tendencia rajzolódik ki, mégpedig az, hogy az utánunk következő nemzedékek számára már nem jelenti azt a borivás, amit számunkra még jelent (ezen felületet olvasók számára legalábbis jó eséllyel). Vajon hol rontottuk el, miért nem trendi már a bor? 

Megannyi válasz közül elsősorban én a rosszul megválasztott üzeneteket és a szakmai törésvonalakat emelném ki. Irtóra hatásos és emelkedett ez a "Bor, mámor, akármi" patetikus életérzése, amit legtöbben közvetíteni szeretnének, de ez rögtön a nagyobb tömegeket távol is tartja az ágazattól, hiszen ez számukra az elérhetetlen luxus kategóriáját jelenti.

A sör és a rövidek - többnyire - ennek épp az ellentétét sugallják, így könnyebben sikerülhetett piacot nyernie, elhódítania a két említett szegmensnek.

Nincs túlmagyarázva az egész, világosabb, egyszerűbb jelentéstartalommal bírnak, ezért is állnak nyerésre. 

Szóval ideje lenne leválasztani a fölös pompát és túlmagyarázást, ha divatban szeretnénk még maradni. Ehhez képest belső harcok indultak meg a kettészakadt ágazaton belül a felsőbb kategóriák lefölözése, a gazdag vásárló megkopasztásában vívott harcban. Előbb a délies, nehéz stílust igyekezett váltani az északias, hűvösebb vonulat, de ez egy állandó körforgás részét képezi, éppen mikor merre leng ki a mérleg nyelve.

Van ellenben egy újabb piaci trónkövetelő, az ún. természetes borok extremista vadhajtásai igyekeznek leváltani, diszkreditálni a már beállt, a luxuspiacot kiszolgálni hívatott és azt leuraló elitet. Első felütésre nagyon szimpatikus kezdeményezésnek számított, hogy a bor értéke, ami nem is olyan régen még szinte misztikus, vallási jelentéstartalmat is hordozott, ne feltétlenül a technológiai felkészültségről szóljon és a legális vagy ne adj isten illegális segédanyagok határozzák azt meg.

Csakhogy a mozgalom ezen a ponton nem állt meg: még inkább szélre tolódva igyekszik új válaszokat és értelmezést adni a bor mibenlétéhez.

Egyik szélsőségből a másikba csöppentünk, a ló túloldalán találtuk magunkat.

Miközben éppen ugyanazt a hibát követték el: a proteinszagú turbóborok hamis világából egy másik, alternatív világba kormányozták a hajót, ahol a természetesség és a be nem avatkozás oltárán hasonlóképpen feláldozták a bor legfontosabb funkcióját: jelesül, hogy szórakoztasson, élvezetet nyújtson, egyszóval hogy finom legyen.

Ez alól márpedig még az sem menti fel, hogy kisebb természetkárosítással jár az ő tevékenységük. Ahogyan az egyik szélsőségre se a másik szélsőség a helyes válasz. 

Mi lenne most a tennivalónk? Miképpen a politikában is az egyszerűbb, rövidebb, mondhatni twitteri léptékű szólamokra fogékonyabbak az emberek, büdös vagy sem, nekünk is világosabb és egyértelműbb üzenetekre van szükségünk, ha szeretnénk a jövőben is szorosabb kapcsolatot tartani a vásárlókkal, megtartani legalább a pozícióinkat. Nyilván a jóérzés határain belül, a verbálprostitúción innen.

Nem a piac feldarabolása, újraosztása ugyanis a legfontosabb célunk, hanem a bor vonzóvá tétele, új emberek bevonzása lenne a legüdvösebb feladat, az egyetértési minimum minden egyes érintett számára. Ebben kellene mindenekelőtt megegyezni kis- és nagyiparosnak, kérlelhetetlen technokratáknak és álmodozó széplelkűeknek egyaránt. Máskülönben végleg kihúzzák alólunk azt a talajt, amiben a szőlőt megtermelni vagyunk hivatottak.


Fotó: Békés demonstráció a cava fővárosában, a molinó szövegezése: "A szőlő ára, Penedés /a borvidék, illetve a régió elnevezése/ ára" - könnyen értelmezhető, hogy a jóléti társadalomnak, a fennálló létformának biztosan nem képezheti alapját az olcsó felvásárlási ár.

A szöveg a Pécsi Borozó 2019 téli számában jelent meg nyomtatásban.