Kérem Várjon!
Cikkek
Kékfrankos, az én Bakonyom
Egynegyed 2011/3
Váncsodi József
2011 október 25.

E mozdulatlan pillanattól a nem is olyan távoli múltban abszolút vörösboros voltam. Egészen pontosan: portugieser fölött én tisztán nyomtam – és e retrospektív kalandozás csak néhány évnyi visszahõkölést jelent a vörösboros eposzban. Ha tombolt a nyár, akkor vastag tanninok, libabõrös savgerinc, érett, leginkább túlérett gyümölcsök, télen meg naná! Nagyjából ebben az idõszakban született a mára szállóigévé vált mondás: A Férfi próbája a pacalpörkölt, a Nõé pedig a vörösbor; nyilván, mi más?!

Volt nekem már ebben a nem is olyan távoli múltban egy jó barátom, aki a tikkadt nyarakban hevesen érvelt a petrolos jegyek, az elegáns savak mellett, miközben poharában olajos, aranyló olaszrizlinget forgatott. Persze, hajthatatlan voltam. Jöttek a kora nyári borfesztiválok, agitálás, gyõzködés: Most csak fehéreket kóstolunk! Észrevétlenül, a nagy kavalkádban kicsusszantam inkvizítoraim kezébõl s vörösborba mártottam a lebukónapkorongot; és ugye mondanom sem kell: az éj felén túl a szájhõs white sensation hívek is feszes tükrű vörösboros kelyhekben számolgatták a csillagokat.

Sejthetõ, e történet is hiábavaló volna, ha nem tört volna meg a jég, éppen egy illatos cserszegivel, melynek vilmoskörtére hajazó parfümét a mai napig képtelen vagyok elfeledni; Frittmann, éppen abban az évben lett az év borásza.

Mostanra szépen helyére került minden, például, hogy Hanuka után nem iszunk rozét, hogy tavasztól, a fehérborokba csomagolt temérdek arany-árnyalattal örülünk az erõsödõ napsütésnek, hogy a rozék megmenthetik a vörösboros szekciót a totális bukástól egy éppen olyan felemás évjáratban, mint amilyen a 2010-es volt és hogy a falevelek hullása elhozza a Pécsi Borozó õszi megjelenését miközben borospoharainkban sűrű, sötét borokkal intünk búcsút a vándormadaraknak.

Mindez akkor jutott eszembe, amikor a Pannon Borrégió Top 25 borgáláján ácsorogtam a Palatinus Hotel dísztermében, tudva, hogy a fõvárosiak egy ilyen rendezvényért lebontanák a Gellért-hegyet konzervraktárostul. Szép és erõs keresztmetszet, könnyed, játékos és atombrutál tételek, amelyeket, ha végigkóstolta a vendég, szem egészen bizonyosan nem maradt szárazon.

Hosszan merengtem, a tikkadt melegben sóvárogtam az õsz után, amikor nem csupán egy-egy cinkos „sztrájktörõvel” lehet a forró nyarak leple alatt tinta színű borokat szürcsölni, forgattam poharamban a tételt, amelyet immáron harmadszor kóstoltam vissza, egy pillanatra elhittem, hogy e fajta utáni rajongásomat meghatározza szekszárdi születésem, ha már a színésznõ kimaradt a szórásból. Adyra gondoltam, meg arra, hogy e parafrázis neki is tetszene és talán Párizs is megbocsátaná.

Legolvasottabb
Legfrissebb