Kérem Várjon!
Cikkek
Istenigazából halászlé
Andor eszik: Kovács Csárda, Csúza
W. Hollósi Dániel
2009 augusztus 28.

Kényes téma a halászlé, kényes téma. Mert ugye a legjobbat mindenki nagyapja/nagyanyja/keresztapja/kicsodája készíti, több hagymával az elején, más a paprikával játszik, valaki szerint az ikra a titka, vagy hogy taviból sohasem. Kényes téma mondom, kevesebbért is böktek már meg valakit, vagy lett két család közti évtizedes viszály kiváltója a jó halászlé feletti vita. És ha még hallanák, hogy nevetnek azokon azok, akik nem tésztával, de friss, ropogós kenyérrel eszik (no meg fordítva). Azért a Kovács Csárdába el kell menni. Ha nem is a világ legjobb halpaprikását főzik itt (az állítólag Batinán túl, a határ vajdasági oldalán készül), tudják a dolgukat.

Andor egyébként sem hisz abban, hogy ipari körülmények (értsd: étterem) között egyáltalán ehető halászlé készülhet, hát még amikor megtudja, hogy átlépünk a határon, ki az Unióból, ahol a halfejet is beleteszik, igyekszik nemzetiségi kérdést csinálni a dologból. Mohácsig elviselem, onnan a hátralévő negyvenegynéhány kilométeren tamburaszólamokkal nyomom el a hangját. A határon, amikor bemondjuk az úti célt, ellenőrzés nélkül engednek tovább, s némi Dunamenti naplemente után leparkolunk a csúzai Kovács Csárdánál. Áldjuk a szerencsénket, mert ide nem lehet csak úgy érkezni, várakozást elkerülendő ajánlott időben asztalt foglalni. Duplán, mert így is gyöngyözik a homlokunk a preparált dunai halak tátott szájai között. Fiatal, enervált pincérfiú pördül mellénk, nem problémás itt a magyar szó, de inkább türelmetlen, mint boldog a messziről jött vendégek miatt.

Vegyes grilltálat kérünk bemelegítésnek (50 Kuna), ami kicsit vissza vesz a lelkesedésünkből, a pljeskavica-csevap-grill hús kombó nem emelkedik ki a középszerűségből, hiába, minél inkább délebbre, annál inkább jobb lenne. Csipegetni csukát kérnénk, de valószínűleg azt éppen nem fogtak aznap, be kell érnünk a harcsával (60 Kuna), ami meg jó is lenne, ha nem vágták volna agyon a liszttel meg a paprikával. De hát a suszter maradjon a kaptafánál, nem is ezért jöttünk most ide.
 

Vegyes halpaprikást rendelünk (50 Kuna) házi tésztával (8 Kuna), mert itt a halászlének halpaprikás a neve, már a sűrű materiál láttán is örömkönnyet hullajtunk. Azt azért tudni kell, hogy itt nem veszik félvállról a műfajt. A vegyes félébe a halak gyanúnk szerint frissen érkeznek a közeli Dunából reggelente. Aztán a halpaprikás itt nem porcelánban érkezik, de nem ám, külön rendelésre főzik személyre szabottan (egyedül nem is rendelhetjük, minimum ketten), s asztalra is úgy kerül, bográcsban, aminek kormos még az alja. Embertelen munka ezt a mennyiséget elfogyasztani. A hal omlik, alig süllyed el a sűrű lében, s ha már csak a házi tésztát importálhatnánk, de boldogak lennénk. A halpaprikás inkább csípős, megizzaszt rendesen, s paprikából is akad bőven, az ízek mégis kerek gömbbé formálódnak, így van ez kitalálva. Nem is szólalunk meg, csak amikor feszülő hassal hátradőlünk a maradékok felett.

Hálásak vagyunk, hogy nem áldozta fel őszinteségét (minden hibájával együtt) a csárda a forgalom oltárán. Ezért a halpaprikásért megéri ennyit autózni. Még akkor is, ha a maradványok távozásig előttünk maradnak, még úgy is, hogy a számlát bemondásra kell rendezni.