Mintha Hágendorn József eleve arra született volna, hogy előbb-utóbb élete során halboltot nyisson. Ha valaki meglátogatta már a H-Tenger Halboltot a pécsi Vásárcsarnok melletti tízemeletesek tövében, biztos, hogy nem távozott még üres kézzel, és néhány recepttel is gazdagodott. A középkorú úr olyan átéléssel és lelkesedéssel beszél a halakról, olyan odaadással végzi a munkáját, hogy a legjobb úton jár a halárusok felzárkóztatásában a (becsületüket szép lassan visszaszerző) „sztárhentesek” mellé.

Halas nemzet vagyunk, s ha az Olvasó egy tisztességes borivás második felében erősen a távolba réved, talán azt is vizionálhatja, ahogy Őseink a szélrózsa valamely irányából csikóhalakon benyargalnak édes hazánkba. Persze nem kívánok történelemhamisításba kezdeni, hiszen amúgy is temérdek az aktus körüli bizonytalanság, nem is beszélve anyanyelvünk szétszaladó eredetelméleteinek bojtos gyökérzetéről. Így még mielőtt bárki élne a gyanúperrel, egyéb bizonyítékokat cincálok a papírra, hátha igazam lesz.