Kérem Várjon!
Cikkek
Saját halunkban a szálkát
Felsál-sorozat 4.
Váncsodi József
2012 május 09.

Halas nemzet vagyunk, s ha az Olvasó egy tisztességes borivás második felében erősen a távolba réved, talán azt is vizionálhatja, ahogy Őseink a szélrózsa valamely irányából csikóhalakon benyargalnak édes hazánkba. Persze nem kívánok történelemhamisításba kezdeni, hiszen amúgy is temérdek az aktus körüli bizonytalanság, nem is beszélve anyanyelvünk szétszaladó eredetelméleteinek bojtos gyökérzetéről. Így még mielőtt bárki élne a gyanúperrel, egyéb bizonyítékokat cincálok a papírra, hátha igazam lesz.

Sokkal kézzelfoghatóbb az állítás, ha nagyanyám elbeszéléseire hagyatkozom, melyek szerint 15–20 kilométeres távolságból jártak a falunkba a halasok hajdanában, kézi erővel mozgatott kordékkal, azon, a jégveremből előhalászott nagy jégtáblákkal, amelyeken friss hal várta a vevőket. Legyinthetnénk, hogy na persze, mi ebben a bizonyíték?! De, ha jobban megvizsgáljuk a dolgot, beláthatjuk, hogy az eset nagyban hajaz, a „hegy megy Mohamedhez” mozdulatsorra, és máris nem akad össze a harcsabajszunk. Tovább erősíti a gyanúmat az a tény, hogy a hajdani árusok kordéját mára motorizált autó váltotta fel, oxigenizált medencével, amely nagyban fokozza azért a végkifejlet élvezeti élményét, akkor is, ha nagyobb ökológiai lábnyomot hagy maga után; lehetne itt a végletekig szőrszálhasogatni.

Viszont édesanyám nagy szenvedéllyel vásárolgatta mindig a halakat, úgy, hogy a fent említett „Halas” a heti rendes látogatásai során megállt a ház előtt és vad dudálással jelezte a kínálkozó lehetőséget, amely általában egy tisztességes halászlébe torkollott, vagy némi sült, ropogós portékába. Egy alkalommal macimézzel kedveskedett a törzsvásárlóknak. Nagy bonyodalmat okozhatott volna, ha a klasszikus forma helyett beszerez egy halacska alakú tubust; segítek: az aranyhal és a három kívánság problematikája okán.

Egy másik aspektus a mindig terítéken lévő magyar egészségügy bugyraiba kalauzol bennünket; csakhogy kevésbé vérzivataros időkben is legyen miről beszélnünk. Van nekem a fül–orr–gége területére koncentráló kiváló barátom, aki a karácsony környéki időket csak úgy jellemzi: „ Jönnek a halszálkások.” Faktum a faktum: halas nemzet vagyunk. (Annyit jegyeznék csupán meg, itt, a zárójel oltalmában, hogy a kedves szálkabalesetes olvasó első körben próbálja meg kenyérrel rendezni a dolgot, és, ha már végképp beletuszkolta a nyálkahártyába azt a komisz csontot, akkor forduljon csak az ünnepi ügyeleteshez segítségért: a kolléga számára nagyobb lesz a sikerélmény katarzisa, az olvasó számára pedig a megkönnyebbülés öröme.)

A halfajok tételes leltározása helyett egy tévhit eloszlatása a célja e cikk írójának, mégpedig, hogy Magyarországon csupán két halfajta létezik: a ponty, és a hekk. Előbbi tóban is, folyóban is, utóbbi pedig a Balaton parton él, bundában. Azt hiszem az angolnás időket végérvényesen kihevertük.

Elég egy kicsit körülnézni és beláthatjuk, hogy elérhető közelségben kiváló haltermékeket vásárolhatunk megfizethető áron. Persze – csóválhatja bárki a fejét –, hogy drága a hal, én meg csóválom a fejem, hogy drága a gyorséttermi menü, amely árából könnyű szerrel pisztráng vacsorát generálhatunk, minimális erőfeszítés és némi lelemény kapcsán; előbbi azért is lehet minimális, mert a halas kollégák nagy szeretettel varázsolják konyhakésszé a jószágokat, utóbbi, mármint a lelemény azért sem lehet deficites, mert ezt olvasva nem engedheti a hiúság, minden másra meg ott van a google. És igen, időnként valóban drága a hal, de éppen ezért a lazac-vörös húsú tonhal lehetőségét hagyjuk meg a kivételes pillanatokra, mert tudom ugyan, hogy a népi közhely szerint minden nap ünnepnap, de azért az sem árt, ha egyik azért különbözik a másiktól.

Nyitott szemmel járni annyit tesz, hogy kipróbálni a lehetőségeket és egy-egy éttermi kaland kapcsán olyan vizekre evezni, ahol újfajta gasztronómiai kalandok várnak ránk. Néhány komisz szálka lehetősége pedig csupán a Slow Food mozgalom irányába tereli az étkezés ritmikáját, amely higgyék el, áldás lesz mind a gyomorra, mind a lélekre, és megeshet, egy csöppnyi ideig úgy érezhetjük: élünk, mint hal a vízben!

Legvégül pedig talán a legfontosabb, hogy italválasztáskor lebegjen szemünk előtt a latin mondás: „Maledictus piscis in tertia aqua”, azaz „Átkozott a hal a harmadik vízben”!

Legolvasottabb
Legfrissebb