A hétvégén Gyöngyöspatán jártunk, hogy egy izgalmas ültetett kékfrankos kóstolón leszűrhessük a tanulságot a mátrai és azon belül is a gyöngyöspatai kékfrankosokról. Hogy sikerrel jártunk-e? A cikk végére talán kiderül…

Nem biztos, hogy ezzel ők is tisztában vannak-e vagy hogy így látják-e ők is. Én nem pécsiként, de évente összesen egy jó hónapot a városban és környékén eltöltve, bizony úgy látom, hogy a pécsiek a legszerencsésebbek Magyarországon, emiatt büszkén lobogtatom az ide szóló lakcímkártyámat és nagyon sajnálom, hogy nincs – mint Ausztriában vagy Szlovákiában – Magyarországon területi alapú rendszámtábla. Ha lenne, azonnal lecserélném pécsire a csehet.

Mindig örömteli, amikor borászok összefognak, és olyan időpontban próbálnak boros rendezvényt tartani, ami nem megszokott – mégha kötődik is hozzá komoly boros hagyomány. Különösen a Balaton vidékén akut ez a probléma, hiszen a július-augusztusi fürdős főszezon a tóparti borászok (sőt, egyre inkább a kicsit beljebb lévők esetén is) a készletek egy részének a gyors fogyását megoldja. Ezért a többi borvidék átlagánál kevesebbet kell tennie az itt elő borásznak: minden elképzelés, stratégia, törekvés ellenére nincs a Balaton partján olyan hely, pláne több is, összefüggően, ahol egyrészt, a július-augusztusi forgalmat ne a fürdőturizmus generálná, másrészt, a főszezonon kívüli időszakban, még a május-júniust, valamint a szeptember-októbert tekintve is, nem feltétlen a borágazat szereplői által kreált vonzó események láncolata vezérli a turizmust…

Én naivan azt gondoltam, hogy ember úgy nem lesz újságíró, hogy nem ismeri a tokaji édesborokat. Tokaj itthon egy közös nemzeti minimum, sőt, az alapműveltség része kellene legyen: nem azért, mert szerepel az eredetvédelmileg értelmezhetetlen kategóriát jelentő hungarikumok listáján vagy a himnuszban, hanem mert Magyarország egyik legszegényebb megyéjében a világ egyik legjobb, legismertebb, legtöbb munkával készülő és legköltségesebb borát állítják elő.

December végén ismét az ország nyugati szeglete felé tekeredett az autó kormánya, s mivel Keszőcze Attila már többször invitált a Csepregi Borbarát és Turisztikai Egyesület rendezvényeire, ezúttal igyekeztem eleget tenni a meghívásnak. Szerencsére épp ekkor, december 29-én szervezték meg a csepregi Forralt Boros Túrát, ahol természetesen nem csak meleg italt kóstolhattak a résztvevők.

Egerbe menni mindig jó, és a 40 év is figyelemre méltó időszak már, én például 40 éve végeztem az általános iskolában. Hogy bor egyáltalán létezik, arról akkoriban csak aszúkedvelő apám révén tudtam.