Kérem Várjon!
Cikkek
Neruda és a bikavér
Költészet és bor
dr. Kosárka József
2020 szeptember 28.
A napokban több spanyol nyelvű napilap is beszámolt arról, hogy Chilében értékes irodalomtörténeti iratanyag került elő Pablo Neruda (1904-1973) egyik közeli barátjának hagyatékából. Ez azért is érdekes, mert annak ellenére maradt meg, hogy Pinochet diktatúrájának idején több házkutatást is tartottak a családnál és annak során számos iratot vittek el, illetve semmisítettek meg. 

A Nobel-díjas költő egyik versének első, gépelt és általa aláírt változatáról van szó, amelyik nem más, mint a Sangre de toro című. Ennek Bikavér a magyar jelentése és a guatemalai, szintén Nobel-díjas Miguel Angel Asturias-szal (1899-1974) közösen írt, 1967-ben kiadott Megkóstoltuk Magyarországot című könyvben (Corvina Kiadó) volt olvasható először.

(Később megjelent a spanyol nyelvű kiadás, amelyet angol, francia, német és orosz fordítások is követtek.)

Ők két évvel korábban az Országos Béketanács nevű szervezet meghívására tettek látogatást hazánkban, amely gazdag programot szervezett számukra és annak keretében több héten át számos fővárosi és vidéki vendéglátóhelyen jártak, kóstolhatták a hagyományos magyar konyha fogásait, meg természetesen borainkat is. A könyv előszavában erről azt írja annak szerzője, hogy megismerkedhettek: „… a napfürösztötte hegyoldalakkal, a magyar borok termőtalajával és a szelíd gyümölcsösökkel, meg az élénkzöld paprikaföldekkel; a kis, meghitt kocsmákkal, a régimódi kávéházakkal és az új éttermekkel.” Ezek az élmények ihlették az írásokat, prózát és verset, többek között olyanokat, mint amelyeknek a Gulyás, a Halászlé, a Libamáj, a Tokaji és a Bikavér címeket adták. Ez utóbbit Orbán Ottó fordította magyarra, ekképpen:

 

A most megtalált változat így néz ki:

Az eredeti példány a chilei állami egyetemhez (Universidad de Chile) kerül, ahol a költő életművével kapcsolatos sok más anyagot őriznek, közülük több olyat is, amelyet még életében bízott szakembereik gondozására. 

Neruda legtöbb versének magyar fordítója egyébként Somlyó György (1920-2006) volt, aki egyik esszéjében ezt írta: „Egy himnikus szakácskönyv, a világköltészet két nagyságának társszerzőségével: meglehetősen egyedülálló és bizarr vállalkozás. Két nagyevő, nagygyerek-nagyköltő egy vidám magyarországi nyári portyázásának emlékét őrzi; budai kis zöldvendéglőkben, előkelő pesti hotelek éttermeiben, pusztai csárdák és balatoni kocsmák faragott asztalai mellett, magyar költők és magyar szépasszonyok, magyar pincérek és magyar ínyencek társaságában töltött baráti órák emlékét. De e nagy költők hiteles ujjlenyomatát is: Asturias váratlan metaforák villámaitól szaggatott prózáját, amely a magyar ételek rendjének és a magyar történelem forgatagának titkos kapcsolataiból is mitológiát teremt; és Neruda minden köznapi semmiség gyufalángján ódai tüzet lobbantani kész varázslatát, amely a magyar vendéglátóhelyek étlapjain is tévedhetetlenül megtalálja a rejtett rokonságot a maga legmeghittebb témáival.”

A könyvnek több kiadása is lett a bő fél évszázaddal ezelőtti megjelenése óta Spanyolországban (1972, 2011) és Guatemalában (1996, 1999).

Érdekesség, hogy Neruda szülőhazájában csak 2009-ben adták ki (Ediciones UC), viszont olyan változatban, amely új előszót tartalmaz és a többiektől eltérően nem grafikákkal, hanem színes fotókkal illusztrálták. Közülük több is kifejezetten e célra készült olyan helyekről, ahol annak idején a szerzők megfordultak.

Új magyar kiadása nem lett, de az eredetiből antikváriumokban még akadnak példányok.

Legolvasottabb
Hirdetés
Legfrissebb