Kérem Várjon!
Cikkek
Bizony Géza halála
(Cirfandli történetek – részlet)
Győrffy Zoltán
2020 január 07.

Amikor a fekete macska átment előtte a földesúton, Bizony Géza a bal válla fölött háromszor is hátraköpött. Neki ne vigye el egy ilyen rémséges bestia a szerencséjét. Nem mintha amúgy sok szerencséje lett volna. Bizony Géza a két kezében hitt, a szerencsét másra bízta.

Egyedül élt egy kis patacsi házban, rosszakarói viskónak is hívhatták volna, mert kicsi volt, de azért takaros, kis kerttel, gyümöcsfákkal és magának megtermelte a zöldségeket is. Ha elnéznénk, ahogy teltek a napjai, a szorgos ember jelző illene rá, mert sosem tétlenkedett. Csak vasárnap szeretett a templom után felmenni a hegyre, és onnan nézni le a vidékre, fűszállal a szájában, néha hátradőlve.

Bizony Géza mindenkivel jól megtalálta a közös hangot, nem ellenkezett, nem méltatlankodott, nem szájalt sokat Molnár Mihály kocsmájában. Általában elüldögélt, hallgatta mások mondókáját, szívta a pipáját és bort ivott.

A káptalani szőlőkben vincellérkedett, szeretett kinn lenni, a szőlővel bánni, semmi sem esett nehezére, esőben, fagyban, nyári melegben mindig Szentmiklóson lehetett rátalálni. Ötven volt már, de még bírta a munkát. Szikár ember ez, két kézzel kitépi a tőkét, mondta róla Bárczi Bertalan, aki a káptalani birtokot vezette akkoriban.

Nem nagyon tudtak a birtokon olyant, aki úgy tudott volna felelni akármilyen kérdésre, feltéve, ha köze volt a szőlőhöz, mint szikár vincellér.

Bizony Géza hazafelé bandukolt, azon gondolkodott, milyen hirtelen színesednek a bogyók, néha még álmában is feltűntek a fürtök, megsimogatta őket, ahogy napközben is tette, olykor még beszélt is hozzájuk. A nap mostanság bukott le a Jakabhegy mögé, még egy pohár borra betért a Molnár-kocsmába.

Ilyenkor telt meg a hegy munkásaival a kocsma. Szőlővel dolgoztak, bort ittak. Bizony Gézának egy pohár fehéret mértek ki tisztán, vegyes fehér volt az, pécsi gemischter satz. A sarokba ült, egymaga egy kis asztalhoz, elöl nagy volt a hangoskodás.

- Csak azt a cirfándlit, azt ne hozták volna ide, ritka ronda labanc gaz az – hallotta meg a cingár Jakovits Pali szavát. A kis bosnyák napszámos hangos volt és részeges, most se az első fröccsöt itta ki, rá is rendelt még kettőt.

- Utálatos egy szőlő az, dolgozni is vele, de a bora se valami, én abból még fröccsöt se tudok inni – harsogta. – Akkor már a rizling! De régen ittam már egy jó dinkát, az volt a valami, nem ez a bécsi semmirevaló…

- Magyar az, te ostoba! – Bizony Géza ritkán szólt, de akkor megállt a levegő a fülledt kocsmában. – Ide csak visszahozták. Itt volt az mindig is. Láttad már a fürtöt, te semmirekellő? Cifra az mindig, zöld is, sárga is, piros is, úgy sötétedik, ahogy kedve tartja. Ezért cifrandli az igazából, olyan magyar, mint én! Honnan is tudhatod, te…

Azzal kiitta a poharát és elindult hazafelé. Másnap reggel Zirner Vilmos, az egyik hegypásztor talált rá a Magos-domb aljában. Hátulról késelték meg, sose fogták el a gyilkosát, de a suttogók Jakovitsra mutogattak.

A cifra szőlők között a babonásabbak azóta is azt látják, hogy egy magas, szikár ember járja a cirfandli-sorokat, magában beszél és simogatja a fürtöket, azok meg ahogy a keze éri őket, úgy váltanak színt.


Fotó: sulinet.hu

Legolvasottabb
Hirdetés
Legfrissebb