Kérem Várjon!
Cikkek
Tündérváros
Irodalom
P. Horváth Tamás
2014 január 07.

Merényi a hajnali vonattal érkezett Pécsre, másodosztályon. Még Pesten látta felszállni az első osztályra a kifogástalan öltözetű, titkárának magyarázó Zsolnay Miklóst, de akkor még nem tudta, hogy ki az. Vonaton babonából nem kártyázott soha. Szerencséje volt, mert Zsolnay, ha nem akart, nem vesztett, csak nagyon ritkán. 

Pécsett, az impozáns állomáson az ékes öntött vasoszlopokkal díszes restiben, hajnali korhelyek ették a zónapörköltet, a még langyos kenyérrel és az utolsó pikolókkal. Az Indóház utcai fiákeresektől tudakozódott egy jobbféle, rendes és olcsó szálloda iránt. A Mátyás Királyt ajánlották neki. A „Matyi”, ahogy a jó pécsiek emlegették, öreg volt, rozoga, de kényelmes, ablakai az Irgalmasok utcájára néztek. Labrencz Gusztáv, a bérlő és családja tett róla, hogy vendégei jól érezzék magukat. A modern berendezésnek, akármit is értett rajta, nem volt híve, de a tisztaságnak és a jó ételeknek, finom hegyi boroknak annál inkább. Csak nála lehetett a Millenniumi Kiállítás díszoklevelével kitüntetett kőbányai Szent István dupla maláta sört kóstolni. A szállónak legendásan jó konyhája volt - ezért sok pécsi törzsvendége is, kik nem jártak máshová. Nyaranta fedett kerthelyiség is működött itt, hogy ne az esőtől ázzanak el a vendégek.

Csak délután kelt fel, egy korai vacsorához. A vendéglő kezdett megtelni, kereskedőkkel, iparosokkal, gazdatisztekkel, vidéki papokkal. A pincérnői feladatokat a bérlő kissé duci, de fiatal lánya, Aranka látta el, igen kedvesen, és hibátlanul. Az új vendég szűkszavúan rendelt gombás bélszínt és Villány Gyöngye vörösbort a Schuth féle pincéből. A palackon a címke büszkén hirdette, hogy a pincészet az orosz cárnak és a magyar királynak is udvari szállítója.

A vacsora után sétálni indult az ismeretlen és különös városba. Azt hamar észrevette, hogy Pécs hátat fordít az országnak, és Dél felé, a tengerre és a balkánra néz, a hegyre épült házak ablakaival. Az Irgalmasok macskaköves utcáján, szép üzletek és zsúfolt kirakatok között, felért a főtérre, ahol a félig már elkészült új városháza magas tornyának órája elütötte a hatot. Megcsodálta a fura török, katolikus dzsámit, majd, mivel kintről látta, hogy kártyáznak, beült a Nádorba szerencsét próbálni és tájékozódni. A vadonatúj szecessziós hotel és nagykávéház elkápráztatta. A hatalmas belmagasság, a zöld márvány asztalok, kényelmes karosszékek és pamlagok, a fényűző alpakka és porcelán szerviz, a fényes villanyvilágítás, még a nagyváradi és pesti kávéházakon is túltett. A falakon, egymással szemben, két hatalmas kávészüretet ábrázoló gobelin függött. Valahol Afrikában vagy Indiában, félmeztelen néger rabszolganők szedik a kávét a cserjéről, kissé goromba felügyelők társaságában, parafa kalapos, fehér egyenruhás angol gyarmati tisztek lóhátról figyelik a meghitt jelenetet, mely alatt ott az örök érvényű felirat:

A kávé legyen forró, mint a pokol, fekete, mint az ördög, tiszta, mint egy angyal, és édes, minta szerelem!”

A kávéház hatalmas ablakain, a nehéz függönyök mögül ki lehetett látni a főtérre, és incognitóban szemlélni a forgalmat, megcsodálni a nők járását és alakját vagy csak élvezni a napsütést a nehéz függönyök mögül. A Nádor, mint mindig, most is tele volt vendégekkel. Ügyvédek, bírák, újságírók, katonatisztek, nagykereskedők, gyárosok, tanárok és politikusok jártak ide, az utazókon kívül. Egy asztalnál valaki sokat vesztett és felállt, Merényi bemutatkozott, mint állástalan fővárosi banktisztviselő, és megkérdezte, beszállhat-e a játékba. Szerencséje volt, ez az asztal volt a Féltizenkettes Társaság asztala. Főleg ügyvédek és jogászok voltak a tagjai a társaságnak, akik minden nap fél tizenkettőkor találkoztak a Nádorban, hogy pohár sörök és zónapörköltek, kocsonyák felett tárgyalják meg a szivarfüstben egymás, a város, a pénz és a nők ügyeit. Mindent tudni véltek, és nagyjából tudtak is, ami Pécsett történik, vagy történt. Merényi csak hallgatott és kártyázott, nem nyert sokat és nem fecsegett. Szimpatikus, kissé zárkózott úriembernek könyvelték el a gyanútlan polgárok.

A pécsieket, fura módon, jól tájékozottnak és naprakésznek találta, pedig meg volt győződve róla, hogy itt ebben a vidéki porfészekben csak megsavanyodni lehet, főleg Várad és Budapest után. A külföldi és fővárosi lapok hamar ideértek, nagy színház és Casinó állt a főutcán. Gyárak, bankok, áruval tömött nagykereskedések, üzletek, patikák és kórházak, könyvtár, kávéházak és kocsmák, minden volt, amire egy szélhámosnak szüksége lehet. A kávéházak újságos polcain a magyar lapok mellett a Die Post és a The Times számait is megtalálhatták az olvasók. De volt más is. A Jótékony Nőegyletek, és a Pécsi Francia Irodalmi Kör. Zsolnay Miklós folyamatosan finanszírozta ezeket. A félig német nyelvű, ám lelkében rebellis városban divat lett franciául beszélni, francia lapokat, a Le Figaró-t, Petit Parisien-t vagy Victor Hugo lapját, a L’Evenement-t és francia regényeket, verseket olvasni. A pécsi lapokban is rengeteg francia témájú vagy szerzőjű írást lehetett találni. Havonta hívtak meg neves francia tudósokat, írókat előadni, felolvasni a Nemzeti Casinóba, aminek francia részlege is volt, az elnök pedig maga a megyei főispán, Benyovszky Móric gróf volt. A komoly németes-osztrákos női divatot felváltotta a könnyedebb és frivolabb párizsi.

Idővel a régi szokásokat is megfigyelhette Merényi. Itt mindenkinek, minden pécsi polgárnak kisebb vagy nagyobb szőlőbirtoka volt a Mecseken, a Bálicsban, a Tettyén, a Donátusban, a Csoronikán, a Rigóderben vagy egyéb fura nevű kisebb hegyen. Itt-ott kápolnát is építettek, imádkozni a bő termésért, jégverés és aszály ellen. A tükék présházaik árnyas verandáiról vagy a vén diófák alól néztek le a városra az elviselhetetlen júliusi és augusztusi hőségben, tökfőzeléket és csirkepaprikást vagy finom lecsót falatozva ebédre, a kecskelábú asztalokról a saját hűvös fehérboraikat kortyolgatva filozofáltak az élet rövidségén. A pincék sötét pitvarában oldalszalonnák, füstölt sonkák, csülkök és illatos kolbászok lógtak, régi kocsirudakról. A présházak hűvös szobáiban, a zöldre festett fatáblás ablakok mögött szabadságharcos relikviákat, Kossuth bankókat, Damjanich képeket, Szűz Máriás csapatzászlókat, egyenruhákat, egyre rozsdásabb fegyvereket, családi titkokat és legendákat őriztek. Esténként a délutáni alvás vagy titkos pásztorórák után meglátogatták a szomszédokat és krumplipaprikást vagy pörkölteket főztek a pincék előtt az öreg réz bográcsokban. A decis borospoharak nemigen voltak üresek, de a hárslevelűek, rizlingek és kadarkák mindig kitartottak őszig. Szüret után a szarvasbőgést hallgatták a hűvös estéken a közeli Misina és a Jakab-hegy rejtett tisztásairól, miközben benn a venyigével fűtött sparhelten készült az erdei gombapaprikás, vagy a csülkös pincepörkölt. A szilva-, alma-, cseresznye-, kajszi- és őszibarack fák ontották a pálinkának és a lekvároknak való gyümölcsöt. Az akác és a hárs virágairól rengeteg mézet szedtek a kertek végében, kaptáraikban zümmögő méhek. Az egzotikus és mézédes déligyümölcs, a füge melegebb nyarakon kétszer is beérett. A hecsedlivel megvárták az első fagyot. Mikor visszatértek városi házaikba és üzletükhöz, mindig csak egy kis demizson bort vittek haza, hogy mihamarább vissza kelljen menni az illatos orgonabokrokkal és akácfákkal szegélyezett meredek és köves dűlőkön a hegyre, a szőlőbe. (…)

Merényi egyre óvatosabb lett. Keveset kártyázott, és csak cseléd- és pincérlányokkal kezdett ki, kerülte a lehetséges botrányokat, a polgári családok lányait és az unatkozó úrinőket.

Ám egyszer így is majdnem megjárta. Puch Margit szépséges, szőke, feketeszemű, és csókos szájával mindig mosolygó kasszírnő volt a Magyar Király szállodában, a Fölső malom utca és Király utca sarkán. Mindig szépen mosolygott a vendégekre, köztük Merényire is, ám rövidesen halálosan beleszeretett a jóképű szélhámosba. Alig várta, hogy esténként betérjen, megkopasztani a vidéki vendégeket, majd zárás után az emeleti kis szobájában az ágyra szórt tíz koronás bankókon, a nyereményen szerelmeskedjenek. Merényi ígért neki mindenféle házasságot, vidéki házat, családi életet, a szokásost. Szegény Puch Margit okos lány volt, mikor a szerelem fülledt, nehéz ködét szétfújta a józanság hűvös, hajnali szele, rögvest rájött, hogy semmi sem igaz mindebből, hiszen hamar megtudta, hogy a Radocsaynál, az Elefántos házban dolgozó kolléganőjének is hasonlókat lódított. Utolsó napján is dolgozott, talán egy kicsit bágyadtabban mosolygott a szokásosnál, majd miután elszámolt, felment a szobájába, lúgkőoldatot öntött egy pohár zöld abszinthoz és megitta. Azonnal meghalt, nem szenvedett. Búcsúlevelet is találtak nála egy számoló cédulán, de soha nem jöttek rá, a nyomozók, hogy kinek szól.

„Édes Tubicám! Legyen boldog mással, én az útból félre állok, nem leszek terhére soha többé. Hanem verje meg az isten ravaszságáért (gondoljon csak vissza miket ígért nekem). Inkább hagyott volna békében. Most már mindegy. Isten vele. M.”


* Részlet a szerző azonos című regényéből