A történet igényel némi bevezetőt, bár az elmúlt évben már többször is emlegettem Dov Ber Birkenthal nevét, ha Tokajról írtam. Ez a galíciai születésű zsidó ember már az apja révén is ezer szállal kötődött Hegyaljához. Juda ben Cvi Loeb (az édesapa) hegyaljai és Beregszász környéki borokkal kereskedett a ma Ukrajnához tartozó Kelet-Galíciában.

A vállalkozás székhelye Bolechówban volt, a borokat pedig többnyire Lvovban (Lemberg) adta el a környékbeli lengyel nemeseknek. A jiddis anyanyelve mellett a fia naplója szerint jól beszélt magyarul és lengyelül is, valamint üzleti kapcsolatban volt a Sieniawski családdal, így történhetett, hogy ő volt II. Rákóczi Ferenc tolmácsa, amikor a fejedelem Lengyelországba menekült 1701-ben.

Bolechów (ma Bolekhiv, Ukrajna) romos egykori zsinagógája (fotó: Ercsey Dániel)

Rákóczi Lengyelországban

Az 1699-es karlócai békekötéssel nem csak a törökök szorultak ki az országból, de velük együtt Thököly Imre és Zrínyi Ilona is. II. Rákóczi Ferenc ekkor még Bécsben élt kvázi őrizet alatt, de a hamarosan kirobbanó spanyol örökösödési háború miatt már felkeresték a francia Napkirály követei. A XIV. Lajoshoz írott levelei azonban illetéktelen kezekbe kerültek, így 1701-ben elfogatták és úgy tűnt, semmi sem menti meg a halálbüntetéstől. Végül a fegyőröket lefizetve Rákóczi Lengyelországba szökött, ahol Brzeżanyban (régi magyar nevén Brezán) húzta meg magát, a Sieniawski família kastélyában, inkognitóban mint francia mérnök.

Kevesen tudják, de nem csak a felkelést robbantotta ki innen a hírhedt “brezáni pátenssel”, de vendéglátója felesége, Elżbieta Helena Sieniawska, született Lubomirska hercegnő 1703. november 21-én leánygyermeket szült Rákóczinak a közeli Lvovban. Az 1704 augusztusában elhunyt kislány nevét nem jegyezte fel az utókor. Viszonyuk egészen 1711-ig tartott, erről 1709-es naplójában így emlékezett meg II. Rákóczi Ferenc:

“Az a nőszemély ott tartózkodott a néhány mérföldre, vagy inkább egy egész napi járásra levő városban [Jarosławban], ahova engem olykor titkos találkára hívott. Ennek nemhogy ellenálltam volna, de oly sok veszélynek tettem ki magam, a nagy áradásban és oly kicsiny csónakon utazva, hogy valóban hatalmas testi és lelki pusztulás veszélyét vállaltam magamra…”

Elżbieta Helena Sieniawska

Volt azonban egy ennél is fontosabb kapcsolatuk, méghozzá a Poniatowski családdal. Stanisław Poniatowski (1676-1762), a későbbi király apja a Giedzinski családtól megvásárolta Bolechów falut (valamikor 1721 táján), majd 1728-ban, miután a lengyel hadsereg fővezérévé (hetman) válaszották, elképesztő költekezésbe kezdett. Ekkor történt, hogy egy közvetítő révén találkozott Judahhal.

Stanisław Poniatowski

Így ír erről Ber Dov a naplójában. “Egyszer Poniatowski azt mondta Saulnak (aki Stryj-ben a zsidó intézője volt - a szerk.) : El szeretnék küldeni valakit Magyarországra, hogy vegyen nekem komoly mennyiségben jó minőségű bort. Ha tudsz olyan zsidót, megbízható embert, aki ért az üzlethez, akkor őt fogom küldeni. (Ez a Poniatowski, II. Szaniszló Ágost király apja, egyes feltételezések szerint egy zsidó nő fia volt.)

Saul azt válaszolta, ismerek egy zsidót, aki úgy ért a borkereskedelemhez, mint senki más. Tökéletesen beszél magyarul és ifjú kora óta a magyar borok kereskedelmével foglalatoskodik. Saul elküldetett az apámért (Judah, született 1673-ban) és bemutatta őt Poniatowskinak, aki le volt nyűgözve. Ő azonnal eldöntötte, hogy az apámat küldi el a borért és rögtön a kezébe adott 2000 dukátot, ami 36000 guldennek megfelelő összeg. …//…

Az apám 200 hordó tokaji bort vásárolt, amit máslásnak neveznek. Amikor visszatértek Magyarországról és a borokat eljuttatta Stryjbe, Poniatowski nagyon meg volt elégedve az üzlettel és adott az apámnak 100 dukátot a fáradozásaiért.”

"Botritiszes Tokaj" infoposter a WineSofa oldaláról

Juda ben Cvi Loebről (1673-1765 k.) azt is tudjuk, hogy 1727-ben vagy 1728-ban, talán éppen ennek az útnak a hatására Bolechówban pincét épített, majd lerakatot nyitott Lembergben. Ebben az időben Hegyalján már éltek zsidó lakosok, a vármegyei összeírás szerint 1726-ban Erdőbényén 4, Tolcsván 7, Mádon és Tokajban egy-egy család, mint bérlő.

A tokaji borok szállítási útvonalain Lengyelország felé, a hivatalosan kijelölt állomáshelyeken, szinte mindenütt kisebb-nagyobb zsidó kolóniák éltek: Dukla-hágó-Dukla-Zmigród-Jaszló, Dukla-Rymanów, Uzsoki-hágó-Szambor-Lemberg, Vereckei-hágó-Skolya-Stryj-Lemberg stb. 1723-ban a Szepesi Kamara egész Abaúj, Sáros, Zemplén, Borsod, Ung, Bereg, Szatmár, Szabolcs, Bihar és a Szepesség kóser bor készítését bérbe adta Salamonovics Mihálynak, ekkor telepedhettek meg az első zsidó borkereskedők is a térségben.

Báál Sém Tov sírja Medzsibozsban, Ukrajnában (fotó: Ercsey Dániel)

Történetünk később majd részletesebben foglalkozik a haszid mozgalommal, de már most érdemes megemlíteni Báál Sém Tov-ot (1698-1760), a mozgalom alapítóját, aki ebben az időben (1724-től) jó tíz éven keresztül visszavonultan, amolyan “hegyi zsidóként” élt feleségével és két gyermekével a Kárpátok rengetegében, ahol favágóként is dolgozott és a szabadidejében a Tórát tanulmányozta.

Mi is az a hegyi zsidó? Ezt a legjobban Stanisław Vincenz (1888-1971) fogalmazta meg Az erdei zsidó c. novellájában. Furcsa belegondolni, de a nincstelen zsidók ugyanúgy beálltak fát dönteni és úsztatni a hegyekben, mint a hagyományosan ebből élő huculok. Aki vizuális típus, annak Elek Judit 1988-as filmjét, a tiszaeszlári perről szóló Tutajosokat ajánlom, annak is az első 7-8 percét, de álljon itt Vincenz novellájából is egy részlet.

Faúsztatás a Cseremoson (fotó: Henryk Poddębski)

  “1910 októbere végén történt. Lóháton tértünk vissza egy barátommal a Csernohoráról. Rövidek voltak a napok, az út meg fáradságos. Hat óra tájt már alkonyodott, és a frissen kaszált fű illatával teli hűvösség már elöntötte a Cseremos sötét szurdokát. A láthatatlan pásztorházakból fölszálló kékes füsttel együtt. Szállást kerestünk. Nem messze az úttól, az erdő sötét szegélye előtt kis faház fehérlett. És ott ismertük meg Funtot.

   Odamentünk, de nem volt senki a közelben. Csak a tehén szelíd, kissé bánatos bőgését hallottuk. Olyan volt, mint egy kérdés, aztán jött a megnyugtató válasz, basszus hangon. Végül megpillantottunk az alkonyi szürkületben egy magas emberalakot a tehén társaságában. Hatalmas, tagbaszakadt férfiú közeledett felénk, nem volt már fiatal, bár öreg sem volt. Mindenesetre elmúlt már hetven. Udvariasan, sőt szívélyesen invitált minket. Örömest megnéztük a takaros portát, a magányos udvarházat.

- Csodálkoznak az úrfik, hogy itt is laknak emberek?

- Hát persze - válaszolta a barátom -, s ami még furcsább, zsidók.

- Ne csodálkozzék az úrfi, mi erdei zsidók vagyunk.

- Hát az meg miféle? - kérdeztük mindketten.

  És Funt elkezdte magyarázni. Tulajdonképpen egész este azt magyarázta nekünk - a beszédével és a viselkedésével is -, mi az, hogy erdei zsidó.

- Az erdei zsidó, kedves uraim, olyan szerzet, akinek nem sokat mond a Rotschild név, engedelmükkel, semmit sem mond. Jura fia, Mikola Halamasuk neve viszont nagyon sokat mond, mindent. Mert Rotschild úr dacs. Halamasuk meg a szomszédom. Épp tőle vettem ezt a tehenet. Micsoda tehén! Mindennap elbeszélgetünk vele. Meg ő is velünk. - De nehogy azt higgyétek, hogy nem tudom, mi az, hogy elegancia! Tudom én: ez az úr Stanisławowból jött, minden reggel új inget vesz, tiszta selyemből. Na és mire megy vele, Hát Rotschild úr? Az a nagy hírű dacs? Ő naponta háromszor vesz új inget, reggelihez, ebédhez és vacsorához. Hát ez az! Milyen kényelmetlen! És akkor mit mondjunk a mi felséges urunkról, a császár őfelségéről? Mondjuk, minden pillanatban levesz meg fölvesz egy inget - hahaha. Mekkora nagy baj. Látják, én tudok mindent - nevetett Funt.”

A “Haszid történetek” cikksorozat további részeit itt lehet elolvasni: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész

A felhasznált irodalom:

• The memoirs of Ber of Bolechow, translated by M. Vishnitzer. Arno Press, New York 1973
• Stanisław Vincenz: Találkozás haszidokkal, Múlt és jövő kiadó 2001
• Komoróczy Géza: Zsidók az Északkeleti-Kárpátokban, Aposztróf kiadó, Budapest 2013
• Gebei Sándor: II. Rákóczi Ferenc és lengyel “asszonya” (Publicationes Universitatis Miskolcinensis, Sectio Philosophica Tomus XXI, Fasc. 2 (2017), pp. 138–154.)