Kérem Várjon!
Cikkek
Régen és ma
Délszláv hatások a magyar bortörténetben IV.
Ercsey Dániel
2020 május 27.

Kultúrtörténeti fricskaként is felfogható, de legyen inkább az elgondolkodás sarokköve, hogy az ortodox kereszténység legszentebb helyén, a görögországi Athosz-hegyen a XIII. század végéig működött egy Bencés monostor is, anélkül, hogy tudomást vettek volna a több mint 200 évvel korábbi egyházszakadásról…

Nyitókép: a Tabán 1890-ben, jobbra még látszik a szerb templom (fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára)

Aki a szerbek emlékét ma szeretné felkeresni valamelyik borvidékünkön, annak egyrészt könnyű dolga van, mert viszonylag kevés a fennmaradt épített örökség, másfelől nehéz, hiszen néhány megelőzi az eddigi cikkeinkben felvázolt szerb bevándorlás korát. Ilyen például Siklós mellett, a Göntér-dombon található síremlék, ami Stefan Stiljanovitynak, vagy siklósi Szent Istvánnak állít emléket, akit eredetileg itt temettek el, lévén Siklós is az ő birtoka volt az 1500-as évek első felében.

 Siklósi Szent István első nyughelye a Göntér-dombon (fotó: Ercsey Dániel)

Az akkor itt megtelepedő, valószínűleg szerémségi és szlavóniai szerbek és horvátok közül az ortodox hitűek emelték jóval később, a XVII. században az ortodox templomot, melynek védőszentjéül a rossznyelvek szerint azért nem a már 1545-ben ortodox szentté avatott Istvánt szemelték ki a város tehetős görög kereskedői, mert nem akarták ezzel is a szerbek malmára hajtani a vizet.

Az ikonosztáz Siklóson (fotó: Ercsey Dániel)

Így hát Siklós ortodox temploma (a felújított ikonosztáza tényleg gyönyörű, még a belgrádiak is csodájára járnak) Szent Demeter nevét viseli, miközben az itt elhunyt Stefan Stiljanovity testét már 1546-ban átszállították a szerémségi Sisatovac kolostorba. Feleségét, Helena Stiljanovityot szintén szentté avatta az ortodox egyház, a hagyomány szerint ő alapította a szerémségi Petkovica kolostort.

 A szerémségi Petkovica kolostor

Ha már a Villányi borvidéken járunk, kevesen tudják, hogy a németek betelepülése előtt bizony Villány is szerb település volt egy rövid ideig, majd sokáig német-szerb község. A listát még lehetne folytatni, de talán szemléltetésül elég az is, ha felsorolom, hány Baranya megyei településen áll vagy állt ortodox templom: Beremend, Borjád, Dunaszekcső, Egyházaskozár, Erdősmecske, Görcsönydoboka, Hidas, Illocska, Ivándárda, Lánycsók, Lippó, Liptód, Magyarbóly, Majs, Mohács, Nagybudmér, Pécs, Pécsvárad, Sárok, Siklós, Somberek, Szigetvár, Töttös, Véménd, Villány.

Szentendre közelében, a Dömörkapu mellett (fotó: Ercsey Dániel)

A mohácsi Busójárást talán nem kell bemutatni (és a helyi hagyományok őrzőjét, a Planina borászát, Horváth Zoltánt sem, akivel videón is beszélgettünk), mint délszláv szokást és hagyományt, ahogy talán Ráckeve is nevében hordozza egykori lakóinak múltját, ellenben Szekszárd és környékének látnivalói, mint a grábóci ortodox templom és kolostor, vagy a szerb vagy a szerbekre utaló dűlőnevek (Gurovica, Görögszó, Tót-völgy) talán kevésbé vannak benne a köztudatban. A budapesti Tabánt már elbontották és a budai szőlőskertek is rég a feledés homályába vesztek, de a Szentendre környéki szőlőtermesztés és borkészítés újjáéledni látszik, köszönhetően a Kőhegybornak. (Velük videón is beszélgettünk!)

Szentendrén (fotó: Ercsey Dániel)

Búcsúzóul egy rövid összefoglalás és egyben útravaló: a délről, a szlávokkal (szerbekkel, horvátokkal, sokácokkal és bunyevácokkal) érkező káciban erjesztés és a kékszőlők nem 1690-ben terjedtek el villámcsapásszerűen, hanem sokkal inkább az 1400-as évektől kezdve egészen az 1700-as évek elejéig. A szőlőfajták között a feljegyzések alapján (már amelyik még ma is beazonosítható) a kadarka mellett a kratosija, a csókaszőlő és a tamjanika játszották a főszerepet, de erre viszonylag gyorsan rátelepítették a “svábokat” az 1720-as évektől kezdve. A mai Magyarországról a szerbek többsége elköltözött az első világháborút követően, köztük a kérészéletű Baranya-bajai Szerb-Magyar Köztársaság nyolc napig regnáló elnöke, a pécsi születésű Dobrovits Péter, aki a XX. század közepének legismertebb jugoszláv festőjeként vonult be inkább a köztudatba.

Akik maradtak, azok lassan de biztosan asszimilálódtak, így ma már csak lelkes lokálpatrióták és családnevek, néhány kisebbségi önkormányzat és a mai napig használt erjesztőkádak (vagyis a kácik) őrzik az egykor itt élt szerbek emlékét. Sajnos a helyzet fordítva is hasonló. Ahogy mi nem tudunk túl sokat a szomszédaink kultúrájáról és történeteiről, úgy ők is mintha megfeledkeztek volna arról, hogy a legfontosabb szerb kulturális egyesületet, a Matica Srpska-t Pesten alapították 1826-ban és csak az 1848-49-es szabadságharc véres eseményei után merült fel, hogy végül 1864-ben Újvidékre költöztessék…

Vége!


Jegyzetek: Aki az Athosz-hegy Bencéseire kíváncsi, az kattintson ide. Aki szimplán a hazai szerbek kapcsán olvasgatna valamit, az vegyen a kezébe egy Ignatovity regényt!