Kérem Várjon!
Cikkek
Ide nekem a villanyt!
A Villányi Vörösborfesztivál margójára
Győrffy Zoltán
2014 október 10.
Azon a héten, amikor világművelt blogtársunk egész hetet szentel Villánynak, mi csak a vörösborfesztivál apropóján foglaljuk össze, mit is jelent nekünk ma Villány. Vajon Villány csak az általános iskola volt, ami felnyitotta szemünket, akarom mondani borivó szánkat, de utána már arra se tartjuk érdemesnek, hogy emlékezzünk a padtársak meg tanítók nevére? Vagy Villány egy szívós kis borvidék, ami hatalmas léptekkel tört élre, majd megpihent és körülnézve nekilátott a finomhangolásnak? Kapcsoljuk fel a villanyt, srácok!

Villány az emlékeimben

Van egy nosztalgikus Villány-képem, még kissferó és snaci bloggerekkel együtt éltük hétköznapjainkat a szerkesztőségben, napilapozni egyetem végén már komoly munka volt, de szombatonként, ha egyikünk sem ügyeleteskedett, a tizes vonattal mentünk le Villányba. Egész napos gyalogtúra volt, ebéddel az Oportóban, az első pohár oportó is ott csúszott le, majd két-három pince szisztematikus feltérképezése zajlott, határozottan élvezeti borfogyasztás céljából, nem emlékszem, hogy abból az időből lennének borjegyzeteim.

De élveztük minden percét, a cél az volt, hogy a kellemes spicc határán mozogva éljük túl a napot, persze az esti vonat hazafelé néha súlyosbító tényező volt, hát még ha valami vendéglátóegységbe is betévedtünk utána, ahol persze ritkán akadt olyan jó bor, mint "odalenn". 

Az egyetem alatt már tanulgattuk a bort, eljártunk tanfolyamokra, tudtuk, hol nem szabad bort kérni és hol működik a rendes fröccs. Villány nélkül nem ment volna ez, vagy biztos máshogy. De Villány itt volt nekünk és boldogok voltunk.

Villányon túl

Az valamilyen szinten természetes folyamat, hogy megismersz egy borvidéket és aztán merítesz egy szélesebb körből, aztán bejárod a magyar szőlőskerteket, pincesorokat, míg végül külföldről is csipegetsz. Ha nem Master of Wine vizsgára készülsz, akkor csak felszínesen, bele-belekapva, néha ráadásként el is kapva a fonalat. karcolgatod Burgundiát és Marlborough-t, Bordeaux-t és Wachaut, de persze a mélyebb szintekre nagyon kevesen jutnak el, főleg nem mindenhova.

De már így is máshogy látod, ami korábban a világ volt, mára összezsugorodott. Nehéz felnőni, meg kell tanulni kezelni ezt. Van, aki pár tucat palack után már egy borvidék megmondóemberének érzi magát, más évtizedek szisztematikus kóstolása és pincejárása után is kezdőnek érzi magát. Mások vagyunk, ezt is a helyén kell kezelni.

Nekem is volt olyan időszakom, amikor úgy éreztem, Villány önmagát ismétli. A borokat ismertem, megismertem, a stílus kezdett fáradni és pezsgésre vágytam. Olykor írtam is erről, kaptam is érte innen-onnan. 

Ha az ember sokat gondolkodik ezen, talán eljut addig a gondolatig is, hogy vannak természetes folyamatok. Amikbe nehéz belenyúlni, nehéz átugorni fejezeteket, szakaszokat. Az újkori magyar borászat mindösszesen két és fél évtizede létezik. Előtte szisztematikusan tették szinte teljesen tönkre a hagyományainkat, a fajtaválasztékot, az örökölhető tudást. Amikor nyeglén mintákat hozunk fel, azért mérlegeljünk, mert ítélkezni mindig könnyebb.

Én is szeretném azt látni, hogy a borvidékeink letisztultak, fajtaválasztékban, stílusban, jövőképben vannak előremutató irányvonalak. Ma még csak útkeresés van. Tokaj száraz furminttal, a hordóhasználattal vagy sem, a dűlőkkel, a tokaji száraz házasítással, a rajnai stílusú furminttal, Szekszárd a kékfrankos, kadarka, bikavér trió kiemelésével, Villány a cabernet franc zászlóra tűzésével és talán a portugieser méltóbb kezelésével, hogy aztán a Balatonról vagy az Alföldről még nem is szólok most, mert sok a példa erre.

Alakul, lehetünk akármilyen türelmetlenek, nem fog másként menni, csak lassan, szervesen, sok hibával és sok tanulással. Villánytól nem akarok Burgundiát, Bordeaux-t, Toszkánát, Kaliforniát. Villányt akarok. Se többet, se kevesebbet.

Villány most

Útközben vagyunk, tudomásul kell venni. Ennek is vannak előnyei, lehet később már kevesebbet kóstolhatnak ezekből az útkereső kísérletekből, ami nekünk megadatott. Hogy van-e helye a tannatnak és malbec-nek Szekszárdon, a tempranillónak és a carmenére-nek Villányban, nem biztos, hogy sok, de játék. Ahogy a fekete járdovány is az, mert megkóstolhatjuk, mi is az, mielőtt teljesen feledésbe merülne. vagy ha rászolgál, talán nem is fog.

A Pécsi Borozóban megjelent borok leírásakor sosem vezérelt más, csak hogy olyan borokról írjak, amik élvezetet adnak. Míg mások azt tűzték ki zászlajukra, hogy a szerintük gyengének vélt borokkal töltik idejük javát, nekem ezekre nincs se időm, se kedvem. Megkóstolom és elfelejtem. Annyira persze nem, hogy valaha is visszakóstolni kívánjam meg.

Mint minden borvidéken, itt is vannak mindenféle népek és borok. Vannak rendezvények, hol tetszetősebbek (nekem), hol kevésbé. Van Vörösborfesztivál is (így, egybeírva, lévén a magyar nyelv fura helyesírása ezt követeli meg), október első hétvégéjén többéves szünet után én is ott voltam. Amióta belépőjegy van, nem megyek. Mert nem kapok érte többet, mint bármikor vagy bárhol másutt hasonló rendezvényen. Legalább egy pohár beleférhetne ez ezerötbe és akkor csak-csak. Biztos szűri a közönséget, kevesebb a balhé, kevesebb a gond, több a bevétel. Mármint a pincéknél nem annyira, mert a belépő ára nem ott költődik el. De javult a színvonala is, a szombatot egész jól el lehetett tölteni, biztos nem a fősodorban, de jó borokkal.

Ha pacalt akartam, abból is volt jó, ha zúzapörköltet kívántam, arra is ráakadtam, de gurméskodni is lehetett a Mandulában, meg jó sajtokat is kóstolni a rendezvénytéren. Volt KFT, Deák Bill, Geszti Péter, Rudán Joe, fuvósok, kinek mi szimpatikus, bár a legtöbb helyről a No roxa áj örökbecsűjét bömböltették a lejátszóból.

Egy borvidéknek sok ízlésnek kell megfelelnie. Csak a csúcsokat hajhászni kevesen engedhetik meg. Kellenek az őrült lángelmék és mártíromságot is vállalók, mert az is előrevisz, de a borászat üzlet, mint minden a világon. A bort el kell adni. Legyen a legjobb vagy épp ellenkezőleg. A kezdetek kevesebb kockázattal járnak, aztán minden évjárat egyre inkább. Kis lépésekkel előre és közben talpon maradni, ezek is kihívások ám.

És a bort bizony nem teszi tönkre sem wellness szálloda, sem étterem, sem lovarda, hacsak a lovak nem a borban laknak. Ez másutt is megvan, nem is ennyire, még jobban is talán. Idehaza nem divat, nem népszerű  siker, a gazdagság, a jólét, a sokszor példaként hozott Ausztriában meg éppen elismerik. De távol kerültünk, vissza a borfesztre.

A vártnál jobban éreztem magam, jó emberek között, jókat beszélgetve, még jó borokat is kortyolgatva, nem minden esetben az én szájízemnek tetszőt. És közben azért sokan voltunk, nem annyian, mint nagyon rég, de nem is annyira búcsú ez már. Ahogy Villány sem pang. 

Az eredetvédelem, a Villányi Franc, a marketing műhely, a borút olyan jelek, amiket örömmel veszek. Hogy a portugieser még mindig sokak mostohagyermeke csak, azt nehezményezem, ahogy a gyakran túl sok hordót, túl vaskos, túl nehézkes borokat is. Néha az árakat, hogy mi mit érne meg, meg sorolom én is, mit kapnék érte másutt, de ez azért alapvetően egy piaci kérdés, ki ad ma olcsóbban annál a maximumnál, amit a piac fizetni tud egy termékért?

Vannak dolgok, amiknek tudok örülni, de vannak, amiket szemtől szembe is elmondok. Most is kapok érte, onnan-innen. Ezért is, azért is, ha tetszik, ha nem. Mindig mástól és ez benne a szép. Mert akkor járunk mi, egyszerű újságírók jó úton, ha nem tudnak beskatulyázni, és dobozba tenni, ha Villányban szekszárdi vagyok és Szekszárdon villányi. 

Én is keresem, ők is keresik

Mindannyian keressük az utat, mindeközben arról se feledkezzünk meg, hogy az ezer sebből vérző magyar bormédia, ha beszélhetünk még ilyenről, hol is tart. Kevés borvidék van olyan mélyen, mint az az "iparág", amelyben mi vagyunk. Legyen az magazin vagy portál, blog vagy hírlevél. Talán majd egyszer azt látom itt is, hogy van igaz útkeresés és nem csak másoknak mutatnánk irányt. Én még keresem, még érdekel, mi van, mi lesz, és persze, ezen a tájon vagyok leginkább érdekelt (meg még pár olyan borvidéken, ami a szívemnek és számnak is kedves). 

Kapcsolgatunk, keressük a legjobb izzót, a legjobb lámpát, még nincs ragyogás, közel sem, de van fény, nekem néha bizony ennyi is elég a reményhez.