Az éjszaka akár borzalmas is lehetett volna, ha nem vagyok annyira fáradt. A kívülről csak útszéli motelnek tűnő Hotel Evropa belülről albán mobilháznak bizonyult, 4 négyzetméteres szobával és papírvékony falakkal. Mielőtt elájultam volna a fáradtságtól, a szomszéd szobákban alvók szuszogását hallgattam és próbáltam lehűteni némi szellőztetéssel a radiátor és padlófűtés híján is legalább 28 fokosra felfűtött lyukat, ahol az ágyam volt. Nem sok sikerrel.

Délelőtt 11 körül már más a helyzet. Állok a napon (Isten minden bizonnyal látja az árnyam kövön és kerítésen) egy országnyi méretű szőlőültetvény közepén és azt hallgatom, hogy a vranac és a kratosija ősi montenegrói szőlőfajták, még ha Montenegró nem is a legősibb ország, persze ez utóbbit már csak én teszem hozzá magamban, kissé malíciózusan. A kilátópont felé haladva egy izgalmas kis kanyon mellett, egyszer csak egy Airbus utasszállító húz el felettünk kb. 20 méter magasan. KLMnek tűnik, bár a sokk miatt lehet, hogy rosszul látom.

A repülőtér a szőlő mellett van, a hozzá legközelebb eső részt hívják a Plantaze borászatnál Aerodrom-nak, innen szüretelik a ProCorde alapanyagát. Végül az egykori katonai bázisba is bekukkantunk, ahol a vadászgépek helyén már fahordók parkolnak, amolyan érlelőpincének álcázott turistacsapda módjára. A tervek szerint a hegy tetejére hotelt, wellnessközpontot és éttermet is építenek hamarosan, kíváncsai vagyok, hogy vajon lesz-e lift a hordóktól a medencékhez…

Búcsúzóul ebédet és egy újabb kóstolót kapunk, ezúttal a Stari Podrum 2013 tetszett a leginkább, sok fekete bogyós gyümöccsel, medvecukorral és csillagánizzsal, selymes tanninokkal és hosszú lecsengéssel. (89 pont) Indulni viszont muszáj, mert Tomislav szerint még legalább 5-6 órás út áll előttünk, mire elérjük a szerbiai Župa borvidéket. Az Ibar-folyó völgyét követve haladunk a szerb határ felé, Koszovó közelségét az egyre sűrűbben előforduló dzsámik jelzik. Az Ibar a Morava mellékfolyója és mint ilyen, a Duna vízgyűjtő területéhez tartozik. A kanyon sziklás és vadregényes, nagy kár azért a hollókkal és döglött kutyákkal teli, fél hegynyi kedélyesen füstölgő szeméthalomért, ami utána mind a folyóba ömlik. Erről a vidékről szól a Balkán talán legszebb népballadája, ide is linkelem, hogy mindenki meghallgathassa, ahogy az Ibar folyó melletti szerelmes férfi a kedveséről énekel, aki valahol lejjebb vár reá.

Már a határ átlépésénél sejtem, hogy nem leszünk időben Aleksandrovac-ban, így nem lepődök meg, hogy Novi Pazart már szürkületben érjük el. A város tényleg pazar, no nem építészetileg, valószínüleg a hangulata fogott meg, ahogy kirajzolódnak alattam a várost tagoló sziklás dombok és a völgyekből az ég felé törő minaretek sziluettje, melyek mögé a Hold fest keletiesen giccses hátteret. A város a “Szandzsák” központja, 100.000 lakosából majd 80.000 muszlim. Ők egyesülni szeretnének a montenegrói és boszniai szandzsákkal, hogy “legyen minden úgy, ahogy régen volt”, de erre nem sok esélyük van. Az albánokkal nem túl jó a viszonyuk, az identitásukat pedig kizárólag a vallás határozza meg. A külvárosban elhaladunk a helyi műanyag-nyílászáró árus céhszékháza előtt, legalábbis nem tudok másra következtetni abból, hogy a három emeletes háznak a teljes utcafronti homlokzata ezekből lett megépítve, tégla vagy bármilyen más anyag nélkül.

Este fél kilenc körül érkezünk meg Aleksandrovacba, Gaga Ivanovic borászatába. Már vagy 10 helyi borász vár ránk, bele is csapunk a lecsóba és a nyolc órás buszozás után, a derekunkat és a vádlinkat tapogatva nekiülünk a 40 boros kóstolónak. A tamjanikák (sárgamuskotály) közül a Podrum Čokot Tamjanika Experiment 2018 és a házigazda Ivanovic Tamjanika 2018 tetszik leginkább, előbbi penge savaival és frissességével, utóbbi elegáns, virágos jegyeivel hívja fel magára a figyelmet.

Čokoték mondjuk nagyon tudhatnak valamit, mert a Radovan 100% névre hallgató hordós tamjanikájuk is csodás, érett fehér húsú gyümölcsökkel, vaníliával, pici parfümmel és kerek savakkal. (89 pont) A vörösökre áttérve a Yotta Prokupac 2016 meggyes, mentás ízével és frissességével fogott meg, a Botunjac Sveti Gral 2017 a pinot noir szerű hangulatával, de a már emlegetett Čokot és a házigazda Ivanovic prokupaca is komoly élményszámba megy.

Aztán ahogy kell, őshonos prokupac ide, tamjanika oda, a showt egy bordeauxi blend lopja el. Rajkovicék Sofia 2015 nevű bora grafittal, medvecukorral és fekete bogyós gyümölcsökkel kábít, miközben egyetlen percre sem lesz lusta, a tanninok és a savak feszesen tartják a kortyot, a lecsengés pedig hosszú és ásványos. (91 pont)

Sue Tolson, a Budapesten élő, brit származású borakadémikus és szerkesztőnk Ercsey Dániel, a vacsora vége felé, amikor már minden mindegy volt, és elkezdték énekelni az Abbától a "župa trouper" c. számot...

Végül, úgy éjféltájban, amikor a kóstoló végére érünk, eljön a vacsora ideje is. Két hideg előétel, két meleg előétel és egy főételnek gondolt csirke után még hús kerül a grillre, bor a poharakba és amikor én már úgy érzem, hogy lehetetlen többet enni és inni és mindjárt elájulok a fáradtságtól, még előkerül az édesség és az eddig rejtegetett édes bor, a szerbek pedig, hajnali kettőkor, felébredni látszanak, mintha csak most érkezett volna el az ideje a beszélgetésnek.

Ha tetszett az útinapló, itt elolvashatja az öt napos út többi beszámolóját is: 1. nap, 2. nap, 3. nap, 4. nap, 5. nap