A nyitóképen Pavle Paja Jovanović (1859-1957) híres festménye, "A szerbek nagy vándorlása" (1896)

Előző cikkemben hosszasan értekeztem arról, mi vezetett a “szerbek nagy vándorlásához”. Fontos megjegyezni, hogy már előtte is éltek szerbek a mai Magyarország területén, a török hódoltság alatti Baja várőrsége pl. szerb martalócokból állt a XVI. század közepén. 1690-ben azonban I. Lipót felismerte a lehetőséget és szabad vallásgyakorlást, valamint egyéb kedvezményeket ígért a szerbeknek, ha azok letelepednek birodalmában, annak is leginkább a határvidékén és továbbra is harciasan szembeszállnak a törökkel.

Csernojevics Arzén (1633-1706) pátriárka

A menekülteknek komoly lökést adott, hogy az ipeki (ma Peć vagy Pejë, Koszovóban) pátriárka, Csernojevics Arzén (III. Arsenije Čarnojević) állt az élére, aki maga is Magyarországra települt. A történészek máig vitatkoznak a menekülők lélekszámán, ami valahol 40.000 és 500.000 között mozgott. A bevándorlók többsége a Duna vonalát követve jutott el egészen Szentendréig, de ekkortájt települtek szerbek a Dél-Dunántúlra és Bácskába is. (A Bánát majd csak 38 évvel később vált a betelepítések célpontjává, 1718-ig még török uralom alatt maradt.)

Részlet a Krusedol kolostorból (fotó: Ercsey Dániel)

Szentendre nem csupán a mai belvárosa miatt fontos helyszín, hanem egyrészt azért, mert az egyházi vezető is itt telepedett meg, másfelől pedig azért, mert a szentendrei népességen jól modellezhető a betelepülők hovatartozása. Azt most hagyjuk (egyelőre), hogy Szentendrén (és Siklóson is) már jóval korábban, az 1400-as évektől éltek szerbek, hiszen ők jórészt eltűntek a török idők alatt, bár a szentendrei katolikus egyházközség éppen a helyi dalmátoknak köszönhetően maradt fent a török hódoltság alatt is. No de térjünk vissza az 1600-as évek végére! 1686-ban zavarják el a budai Ibrahim pasa embereit Szentendréről, 1687-ben már dalmátok telepednek meg a városban (valószínűleg a környéken szétszóródott dalmátok költöznek vissza), majd 1690-ben megérkeznek a szerbek is, a már emlegetett Csernojevics Arzén pátriárka vezetésével, mintegy 37 ezren.

A Szerb Ortodox Egyházmegyei Levéltár épülete Szentendrén (fotó: Ercsey Dániel)

A következő évtizedekben a betelepülők jól láthatóan elkülönültek egymástól is, amit legjobban a frissiben alapított vagy birtokba vett 7 templom jelez. Ez alapján csupán Szentendrén éltek dalmátok, vagyis katolikus horvátok, görögök, valamint szerbek Belgrádból, Csiprovácból, Pozsarevácból illetve maga a pátriárka tulajdonképpen montenegrói származású volt.

A Krusedol kolostorban (a Szerémségben) nyugszik Csernojevics Arzén (fotó: Ercsey Dániel)

Külön érdekes a katolikus délszlávok helyzete, hiszen míg Szentendrén dalmátként hivatkoztak rájuk, máshol sokácként vagy bunyevácként említik őket, de elvétve még a katolikus vlach kifejezéssel is találkozni. Tegyünk gyorsan rendet a kifejezések között. A sokácok és a bunyevácok is római katolikus vallású, a horváthoz közel álló nyelvet beszélő (A bunyevácok például a što nyelvjárás nyugati ágának újabb hangsúlyozású íző változatát beszélik, dalmát és olasz jövevényszavakkal keverve.) népcsoport. A bunyevác őshaza a Dinári-hegység a Split fölötti Svilaja között elterülő vidék, ahol először magukba olvaszották a hegyi pásztornépeket (Akik nem mások, mint a vlachok, a Balkán romanizált őslakosságának maradéka. A magyar nyelv a románok régies elnevezésében - oláh - őrizte meg ennek a pásztornépnek az emlékét, míg a nyugati és északi szláv nyelvek az olaszrizling - rizling vlašský, vlasak - elnevezésében.), majd a török nyomás elől részben a Bácska, részben Dalmácia irányába költöztek tovább. Az 1687-ben Szegeden letelepedési engedélyért folyamodó 16.500 horvát között a fennmaradt iratok szerint voltak ragúzai (ma Dubrovnik) katolikus kereskedők, Tuzla környéki sokácok (ha úgy tetszik katolikus bosnyákok) és belgrádi bosnyákok akik szintén katolikusak voltak. Később mind beolvadtak a már itt élő horvát-bunyevác népességbe, vagyis elbunyevácosodtak. Nehezíti a beazonosítást, hogy a budai osztrák adminisztráció az összes délszláv menekültet egyöntetűen rácnak nevezte, holott a magyar nyelvben a rác megnevezés kizárólag Szerbia — Rascia, Raška — lakóit jelölte.

Szerb borok kóstolója Szentendrén 2019-ben (fotó: Ercsey Dániel)

Azt már szinte le sem merem írni, hogy pl. Százhalombattán a később odaköltöző bolgárkertészek is szerbként éltek tovább, ha máshogy nem, hát helyi szerb lányokat feleségül véve, de a kor “görög” kereskedői is inkább amolyan ortodox kereskedőtársulat volt, görögökkel, macedónokkal, montenegróiakkal és albánokkal, szerbekkel és cincárokkal (akik tulajdonképpen románok) és egy-egy kósza orosszal vagy zsidóval. Utóbbiakat könnyen felismerték, de származási helyük alapján néha mégis görög kereskedőként hivatkoznak rájuk egyes iratokban. A betelepülők ideiglenesnek tekintették ittlétüket és csak az 1699-es karlócai békekötés után döntöttek a hosszabb berendezkedés mellett. Megkezdődött a szőlőtelepítések kora…

A Belgrád-székesegyház Szentendrén (fotó: Ercsey Dániel)

Még mielőtt mindenkinek elmenne a kedve a rengeteg sokáctól, ráctól és bunyeváctól (pedig milyen érdekes ez!), kedvcsinálóként közlöm egy kóstolási jegyzetemet a szentendrei Kőhegybor egyik tételéről, merthogy újra van ám Szentendrén szőlő és bor, érdemes lesz odafigyelni rájuk a jövőben!

Fotó: Ercsey Dániel

Kőhegybor - Dézsma 2018

Klasszikus friss vörösboros illat, közepesen mély cseresznye szín, enyhe lilás reflexekkel. Az érett-édes primőr gyümölcsösség orrban kifejezetten kellemes, cseresznyés, meggyes, picit talán még marcipános is. Az ízképben hasonlókat tapasztalhatunk, könnyed és jó savú, lendületes és nagyon jól iható, gyümölcsös vörösbor, pici szamócás ízjeggyel a háttérben. A mindennapok bora, a legjobb értelemben! 86/100 pont

A cikksorozat további részei itt olvashatók: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész