A Google fordítója részben hasznos, részben vicces jószág, néha hosszú percekig tudok vele szórakozni, a Sasso al Vento kifejezésre most azt mondja nekem, hogy az bizony Kő a szélben. Én elhiszem, bár pincészet nevének vagy simán borbrandben magyarul nem annyira meggyőző. Az olasz név csengése viszont kellemes, a palackok kulturáltan néznek ki, az áruk alapján nagyon, sokat ne kockáztattam.

Mennyit ér a nosztalgia? Ez volt igazándiból a kérdés, a 2013-as útról született bejegyzés, ott kóstoltam jónéhány negroamarót, primitivót, talán még aglianico is került a merítésbe, bár mindenről bejegyzés nem született. A negróamaróval a barátkozás sokkal korábbi, volt anno a montenegrói Plantaze pincészetnek két remek házasítása, a Perla Nera, amelyben volt negroamaro és a Sasso Negro, amit az alicante bouchet tett izgalmassá. A küvék azóta sajnálatosan eltűntek a pincészet kínálatából, a 2004-es bejegyzések emléke él még bennem.

De vissza a jelenbe, ma épp joghurtért és kakaóscsigáért mentem be az Aldiba, de a kettő között félúton épp utamba került egy borospolc. A diszkontban fura mód nem egy helyre koncentrálódik a borkínálat, ezen az alternatív helyen, a zöldségpult mellett, na ott mostanság találni izgalmas borokat. Volt ott nagyobb választék, de időm se volt sok, jött ez a kettő velem tovább.

A Sasso al Vento Negroamaro Salento IGT jelzéssel van ellátva, félszáraz vörösbor kategóriába sorolják. A fajtát a tizenkilencedik század óta tartják számon Pugliában, de feltételezik a görög származását. Jelenleg olyan16.000 hektárt művelnek Olaszországban, gyakran házasítva a primitivóval, ami a testet viszi a házasságba, míg a negroamaro az édes gyümölcsösséget, lágy bársonyos kedvességet. Ennek a bornak tipikusan ilyen aromatikája van könnyede, gyümölcsös, édes, érett, szaftos gyümölcsökkel, viszont érezhető savakkal. Kortyban a maradékcukor a legvégén jelez, csenget, engem kicsit zavar, de aztán egy tengerparton üldögélve valószínűleg kevésbé aggályoskodnék.

A palackon ott van Luca Maroni 91 pontja, az ősz szakállú úriember az olasz borélet egyik meghatározó alakja, évtizedek óta ad ki különböző kalauzokat, jelenleg az I Migliori Vini Italiani (A legjobb olasz borok) kiadványok szerkesztőjeként kóstol nem kevés bort, a weboldala szerint 221.318 borjegyzetnél tart. Ha azt vesszük, hogy 1987-ben csöppent a borvilágba, akkor ez olyan 7000 bort évente. Impresszív, napi 18-20 bort kóstolni és lejegyzetelni, szünnap nélkül, harminckét éven át. Hát ezt nem ígérhetem.

A 91 pont mindenesetre némi túlzással vehető komolyan, jómagam olyan 87 pontot adnék neki, mert valóban élvezetes, van benne érett, cseresznyés, málnalekváros kedvesség, van a déli bársonyos túl is lendülete, érzem, miért népszerű, bár nem kifejezetten a kedvenc borkarakterem. Az árazás kicsit zavar, az olasz Aldiban 1,89€ (600 Ft), itthon 999 forintot kérnek érte, bár ez utóbbi is megéri, az olasz áron verhetetlen, plusz pontokkal.

A másik palack Sasso al Vento Aglianico IGT 2016. Egy testesebb, vastagabb, tanninosabb és kicsit még édeskésebb versenyzőt kerül a pohárba. A legenda szerint a görög oldalról került át a szőlő, de erre nincs genetikai bizonyíték. Viszont az olasz írások már 1520-ban említik, azóta meghatározóan a déli tartományokban terjedt el, Puglia mellett Campania, Basilicata, Calabria az otthont a közel tízezer hektár aglianico szőlőnek.

A borban a sav-cukor arány kicsit az édesség javára billen el, kedves bor tud lenni, a magyar lakosság jelentős százaléka preferálja az ilyen típusú borokat, ráérez erre Luca Maroni is, akinek 93 pontos macaronja van a palack nyakán, bár az említett úriember weboldalán csak 91 pontot szórt ki a borra. Ez persze nem von le értékeiből, fűszeres édes piros gyümölcsös, kicsit határozottabb tanninérzettel bíró bor, ami lekerekítve egész fogyasztóbarát két-három évesen is. A nagyobb aglianicók azért bírják a hosszabb érlelést és kicsit erőteljesebb savak adják ehhez az alapokat, de hát más árkategóriáról is beszélünk.

Itt nincs nagy árdifferencia, 3,49€ az olasz Aldiban (1100 Ft), itthon 1199 Ft. Nálam 85 pontnál nem jut feljebb.

Hogy a nosztalgia végül szépített-e? Az értékelésben próbáltam konzekvens maradni és egyszerre értékelni, milyen áron milyen minőséget kapunk, de a korábbi fajtaélményekhez is viszonyítani. Ha a szikár, száraz vörösekre bukunk, ne vegyük le a polcról, de ha bírjuk a mediterrán, kicsit édesebb, gyümölcsösebb, behízelgőbb vörösöket, ennyi pénzért belefér egy próba. Én biztos kóstolni fogom a sor többi tagját is.