Kérem Várjon!
Cikkek
Rámentem a levesre
Képeslapok Japánból 06.
Váncsodi József
2014 november 20.

Az egész igazából tesztüzemnek indult: gondoltam, bemérem magam a tokiói tömegközlekedéssel kapcsolatban, mielőtt megérkeznek a Barátaim Magyarországról, mert amikor először láttam a nagyváros metró/vasút hálózatának térképét, csak annyit mondtam: – No, thank you! Aztán egy eseménytelen hétvége éppen alkalmasnak tűnt arra, hogy feldobjam egy tájékozódási versennyel, meg mondjuk egy elfogadható kávézó felhajtásával; akkor még nem gondoltam, hogy végül egy gasztronómia kalandba bonyolódom… Persze nincs okom meglepődni, hiszen az emberek túlnyomó többséggel gasztronómia és/vagy szerelmi kalandokba bonyolódnak…

Korábban Budapestre sem szerettem elmenni a zsúfoltság, a helyi járatokban kódolt tévesztési lehetőségek okán; ezen az aggodalmamon csak nevetni fogok a jövőben! Szóval nekivágtam Tokiónak, ez előző napi függöny-szerű esőzés miatt még minden nyirkos és nyálkás volt, bennem pedig kialakult egy nincs-kedvem-az-egészhez érzés, de nem hagyhattam elodázni az elhatározásom. Magam is meglepődtem, milyen simán ment minden – vasúti késéssel ugye nem kellett számolnom. Az első cél, amit belőttem, kávézó felkutatása volt, úgy reméltem, hogy egy fantasztikus eszpresszó mellett szűkítem a kedvemhez igazított napi programtervet...

Kiértem a felszínre, belesodródtam a csomópont gyalogos forgatagába, és SOKK, SOKK, SOKK!!! Ma már tudom: Shibuya, a város egyik legforgalmasabb csomópontja, ahol naponta nagyjából 2 millió (!) ember fordul meg… Mindemellett a felhőkarcolókról ömlik a fény- és audióreklám  a járókelőkre. Tényleg gyökeret vert a lábam egy pillanatra, mert erre nem voltam felkészülve. Komfortzónámból kibillenve megpróbáltam felkutatni a kávézót, amelyet jó előre kiválasztottam, de vagy az információ volt fals, vagy a majdnem mindenütt hitvány a kávé elve érvényesült, mert teljes kudarcba fulladta az expedícióm. Kicsit tébláboltam még a szerencsére napfénye épületek között, majd úgy éreztem, egyetlen célpont oldhatja fel a frusztrációm: a halpiac! Mert egy klassz gasztronómiai élmény a legziláltabb lelket is pályára teszi, és erről a helyről csak jókat olvastam eleddig…

Mondanom sem kell: a piacra túl későn értem oda, tekintettel arra, hogy a kofák itt is korán kelnek, nem is beszélve a halászokról. Már inkább csak az ételstandok működtek, ott pedig hosszú sorok kígyóztak, miközben – mint utóbb kiderült – az eladók hangos kiabálással az utolsó adagokat kínálták az éhes forgatagnak. Volt ennek valamiféle ismeretlen oldala, így nagyjából minden utolsó, ámde finom falatról szisztematikusan lemaradtam, miközben Pavlov kutyái az összes környékben fellelhető csengőt megállás nélkül nyomták…

Végül én, a vérmes gasztrokalóz szert tettem egy tányér üres(!) tengeri levesre, amelyben hal helyett néhány zöldség úszkált, mint éhségem lélekvesztői; valóban nevetséges pillanat volt: Belátható, hogy egy óceánparti város kikötőjének halpiacán az üres halleves nagyjából olyan fegyvertény, mint az alkoholmentes sör: hogy a következő lépés onnan a guminő…

A napom, eddig a pillanatig 3-0 arányban vesztésre állt, és nem kifejezetten az ilyen álláshoz vagyok szokva! Kicsit még sóvárogtam, aztán elhatároztam, hogy nyakamba veszem a várost és felhajtok valami ebédet végre, mert a helyzet végképp tarthatatlan. Levesre vágytam titkon, talán haza is gondoltam…

Alig tíz percnyi sétát követően belefutottam egy bazársorba, ahol számos kifőzde sorakozott. Ahogy átvágtam a délidő éhes emberhalmazán, a szemem sarkából megpillantottam egy fantasztikus rámenes bódét, a látványtól szinte elaléltam! (És tényleg csak egy hajszálon múlott, hogy elszalasszam.)

„A rámen (ラーメン; Hepburn-átírással: rāmen) egy japán tésztaleves. Kínai típusú búzalisztből készített tésztát, húsból (vagy alkalmanként halból) készült alaplevet tartalmaz, melyet gyakran ízesítenek szójaszósszal vagy miszóval. Feltétként legtöbbször disznóhúst (チャーシュー, csású), szárított tengeri moszatot (海苔, nori), kamabokót, illetve zöldhagymát tesznek rá. Japán szinte minden régiójának megvan a saját rámenváltozata, a tonkocu típusútól (sertéscsontleves-alap) Kjúsú vidékén, a miszóalapú Hokkaidó szigetén népszerű. A rámen eredete tisztázatlan. Egyes feltevések szerint Kínából származik, míg mások szerint a XX. században találták fel Japánban. Nevének eredete is talányos, sokak szerint a rámen a kínai "lamian"-ból jön, ami kézzel gyúrt tésztát jelent. Az 1950-es évekig "sina szoba" (支那そば) néven volt ismert (nagyjából azt jelenti: kínai tésztaétel), azonban ahogy a rámen egyre inkább nemzeti étellé vált, úgy terjedt el az új név. A második világháború után az Egyesült Államok olcsó lisztet importált Japánba, és ez, valamint a frontról hazatérő japán katonák kínai konyhával kapcsolatos tapasztalatai lassan hozzájárultak a rámen népszerűsítéséhez - igaz, eleinte még csak különleges alkalmakor fogyasztották, vendéglőkben. Majd 1958-ban feltalálták az instant tésztát, amely hozzájárult a robbanásszerű elterjedéshez, hiszen gyakorlatilag bárki elkészíthette otthon könnyen és gyorsan az ételt. Ennek köszönhetően hamarosan a rivaldafénybe került, és elkezdtek kialakulni regionális alváltozatai is.” (forrás: wikipedia.hu)

Mint ahogy a jó bornak sem kell cégér, úgy ítéltem, a dísztelen bódé előtt kígyózó mintegy 30 (!) méteres sor kellően meggyőző, hogy egy lépést se tegyek tovább ebéd ügyében. Előkotortam a könyvem, hogy a negyedórás várakozás gyorsabban elszivárogjon, de aztán ahogy egyre közelebb kerültem a pulthoz, mind kevésbé tudtam levenni szemem a látottakról: egy „kör” alatt 8 leves készült el, amely munkafázisaiért két ember felelt, egy idősebb és egy fiatalabb. Pontosan olyan volt az egész, akárha balett zajlott volna a szemem előtt, sehol egy felesleges mozdulat, csak az ácsingózó, farkaséhes emberek türelmetlen zaja.Zubogott a csontleves alap, főtt a tészta, csodálatos hússzeletek dőltek halomba, zöldellt a póréhagyma, majd pedig lépésről-lépésre összeállt az egytálétel. Leves volt, forró, illatos, vágyott. Van az a pillanat, amikor az ember érzi, ma, itt nem csalódhat! No, ez olyan volt, életem első rámene, de egyetlen pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy csalódást okozhat, hogy becsaphat, elárulhat…

A talponállóban elvegyültem a helyiek között, majd áhítattal kezdtem neki az ételnek: A leves sokrétű, mély keresztmetszetéből, csak jöttek, jöttek elő a különféle árnyalatok, mindig lenyűgözve az ízlelőbimbóimat. Haza is gondoltam, mert volt ebben valami Édesanyám húsleveséből, amelyhez szépen adódtak hozzá a japán sajátosságok…

Megszólított egy mellettem ebédelő helyi férfi is, akivel kedélyesen elbeszélgettünk, így társaság is került az étel mellé. Mondanom sem kell, hamar elfeledtem a reggel esetlenségét, a nagyváros durva zaját, és az idegenség, otthonosságra cserélődött…

Csak miután elköszöntünk vettem észre a kiragasztott újságcikket, amely a New York Times Traveller-ből származott, és a helyet emelte abba a magasságba, ahol a helyiek mindig is tudták, s ahova az ösztöneim vezettek el…

A feledhetetlen élményt követően egy nagy parkot vettem célba, mert újra fel akartam ütni Szerb Antal lebilincselő regényét (Utas és holdvilág), amely teljesen fölkavarta a lelkem. A park napos volt, csendes, mintha nem is egy tizenhárommilliós főváros kellős közepén üldögéltem volna, amely lakossága munkanapokon harmincötmillióra duzzad. Hosszan elidőztem, mert nagyon élveztem a pillanatot, melyben egyedül voltam, de egyáltalán nem magányos, csak ezért az érzésért most talán messzire kellett utaznom…

Ui:. ha hisz a csodákban, akkor egy hét múlva föltétlenül tartson velem a kedves Olvasó; ha nem, pláne! 

Legolvasottabb
Legfrissebb