Kérem Várjon!
Cikkek
Horvátország aranya…
Szurdok Fesztivál, Baranja
Petar M. Radić
2009 június 15.

 „… a legszebb megye Baranya” – szoktuk bíztatni a pécsi csapatot idegenben, de amikor én utoljára meccsen szurkoltam, még nem hittem volna, hogy ez a határ másik oldalán is igaz lehet. A hónap gasztrokulturális sztárja: a Szurdok fesztivál!

A Surduk Festival, avagy Szurdok Fesztivál a határ horvát oldalán fekvő Baranyában rendezett vadiúj kezdeményezés, néhány napnyi gasztronómia, kultúra, és „vendéglátás” abban az értelemben, amiben itthon már talán picit kevesebbet találkozni vele.

Mielőtt a hosszú poszt olvasása közben elvonná valami az Olvasó figyelmet, itt, az elején rögtön leszögeznénk a fő tapasztalatot: a Szurdok fesztivál nagyon is nekünk szól. Nekünk is, magyaroknak, nekünk is, dél-dunántúliaknak. A két lehetséges félelmünk ugyanis teljesen alaptalan.

A Szurdok fesztivál nincs messze. Pécstől autóval 1 óra 15 percnyire van a feszt egyik fő helyszíne Vörösmart (Zmajevac, itt az útvonal és a bizonyíték), és a további fő helyszíneket is szinte ugyanitt, Hercegszöllősön és Csúzán találni.

A Szurdokon nem nagyon lesznek nyelvi problémáink, nekem sem voltak, pedig becsszó , a horvát szókincsem leginkább tengerparton edződött, a „vino” és a „krumpir” szavakkal együtt sem éri el a száz szót. A Szurdokon minden felkeresett vendéglátó tud magyarul, aki nem, az is próbál, és a végtelennek tűnő vendégszeretet láttán aligha hisszük, hogy itt kommunikáció kudarcot vallhatna.
 

Mi pénteken indultunk, méghozzá jó későn délután. Három órára tudtuk összeszedni magunkat, és egy autóba egymást. Mikor négy óra után már egy falusi forgalmi dugón és egy bankautomatával történő háromnyelvű (sikertelen) kapcsolatfelvételen is túl voltunk Hercegszöllősön (tehát Horvátországban).

Még korán is érkeztünk, kávézni tértünk be a csúzai Piros Csizma étterembe, ahol a Szurdok fesztivál egyes kísérőprogramjaira együtt hangoltak velünk fellépők és érdeklődök.

Itt majdnem elcsábultunk egy répafőzelékre vagy egy Zágrábi szeletre (ami ha jól vettük ki, a cordon bleu színvonalasabb elnevezése), de némi intuícióval Kollár Lajos borászatába kerültünk.


Kollár Lajos pincéjében (fotó: Wéber Tamás)

A Kollár pincészetben egy kis étterem, egy elzárható kóstolótér és pincék találhatóak, a fajtaválaszték borból meglehetősen széles (olaszrizling, sauvignon blanc, rajnai rizling, chardonnay, pinot blanc, kékfrankos, pinot noir) például biztosan vannak, és csalódást nem jelent egyikük sem a borbarátok számára.

Kollárék pincészete nagyon ígéretes, néhány vendégszobája is sarkall a maradásra, minket a felkínált babgulyás, a remek fehérek, Zorankát a kiderült rokon szálak is marasztalnák, mégis folytatnunk kell a felfedezést.

A vidék elsősorban és hagyományosan persze „fehérekben” jó, de a Kollár-féle kékfrankos „jóivású és gyümölcsös” vörösben is remekül helyt áll, a Sunoir nevű küvé pedig ígéretes versenyző, markáns pinot-s jegyekkel, magas alkohollal. Bár a remek alapanyag mellett most túlzásnak a tűnik a „heavy” kategóriába tartozó sok és domináns barrik, eszünkbe jut, hogy déli szomszédunkban talán ezt kifejezetten igénylik a vásárlók. 

Hasonló jellegzetesség, amit érdemes felfedezni, hogy a fehérek ugyan tartalmasak, izgalmasak, úgy tűnik a borászok és borfogyasztók ízlése szívesen feláldozza a savszerkezetet némi extra gyümölcsösségért, édességért, maradék cukorért. Igaz ez a remek traminikre, szürkebarátokra, és a környék egyértelmű büszkeségére, a grasevina-olaszrizlingre is. 

Ez utóbbiban a Szurdok Fesztivál részeként megtartott Nyitott Pincéken több busznyi vendéggel szemben is rendületlenül kitartó Gerstmajer pincészet az egyik legjobb, szárazabb és félszáraz kései változatból, és 2007-ből és ’08-ból is remek grasevinákkal.

Pénteken a fő helyszín a vörösmarti pincesor volt,egy kicsi, hagyományos pincékből álló hegyi szurdok, ami a környékünkről leginkább a mohácsi pincesorra, vagy a szekszárdi Istifán gödre környékére hasonlít. Itt a Katolikus szurdok nevet viseli - a domb túloldalán nem meglepő módon ott a Református szurdok is... Ott is kóstoltunk egy fehéret Martin Károly pincéjében, de aztán visszatértünk a fesztiválszínpadhoz.

Domináns itt a Josić pincészet, akik vendégházzal, borkóstoló-teremmel („pincével”), de saját, visszafogottan, de stílusosan berendezett étteremmel is rendelkeznek. Fekete gólya néven forgalmazott vörös küvéjük remek, és a környéken egyedinek számító stílusú (talán kicsit „szekszárdias” is?), grasevinájuk pedig – mondanunk sem kell – remek, a környék egyik legjobbja.

Baranyáról (Josićékról és a Kovács csárdáról) Albert gazdánál Szabó Zoli írt bővebben, ami ott elhangzik, mi nem ismételjük. Viszont nem írt a Apel-Falulapoš márkanéven kínált dzsemekről, zselékről és likőrökről, a Josić pincével szemben, egy kis pince nagyszerű édességekkel. Borban és pálinkában áztatott gyümölcsökből (is) készítenek lekvárokat, nem olcsó, de megérte bevásárolni.

Jó érzés volt csak úgy sétálni a kissé romos, vagy nagyszerűen helyreállított pincék között (van belőlük vagy kétszáz a falu szurdokaiban), leülni a fűbe, vagy felmenni a dombtetőre és leszedni pár szem cseresznyét a pince mögötti fáról.

Szurdok idején Josićék étterme túl van terhelve, nekünk például borhoz alig-alig, vacsorához pedig igen lassan sikerült csak jutnunk náluk, pedig a 150 fős étterem legfeljebb félház környékén járt.
 

Asztalszomszédunk volt viszont a Josic-étteremben Teta Liza („Liza néni”), a Komlós Juci nagymamás aranyosságával, és egy ”Sebestyén Márta plusz” kategóriájú népdalügyi hangkészlettel felszerelkezett muraközi énekesnő, aki elsőszámú cimbalmosával kétszáz körüli közönség előtt adott koncertet az említett pincesoron.

Remek volt, egy blokkban ráadásul minden második számot magyarul szólaltatta meg a cimbalmos, aki közel hozta a mostanában kevéssé fiatalosnak számító hangszert a közönséghez. Akik szintén fiatalok voltak, környékbeli borfesztiválokhoz képest ráadásul feltűnően. És remekül érezték magukat.

Ahogyan mi is.

Dél-dunántúliak, jövőre nincs kifogás: júniusban lenézünk a Szurdokba!