Jó pár éve már annak - egészen ponto­san hat -, hogy útnak eredtünk egy nyári napon. Az úticél Báta volt, a “projekt” pedig, hogy hogy felkutas­suk azokat az értékeket, melyeket érde­mes a borturistáknak is felkeresniük, ha a környéken járnak. Mert bár sokan hiszik, hogy a Szekszárdi borvidék véget ér a vá­ros határában, illetve a környező dombok ölelése után, ez koránt sincs így. A Sárköz peremén, a Szekszárdi borvidék déli részén ugyanis van egy kis ékszerdoboz, melyről Féja Géza így ír Sarjadás című művében: „Van itt minden: folyó, patak, sík föld, domb, hegy, sziget, erdő és vízi erdő, meleg vizű ártézi forrás, a természet nagyon kedvelhette ezt a tájat, pazarul szórta kincseit. Az erdő teli gyöngyvi­rággal, a hegy szőlővel, gyümölcsösök­kel, védett hajlatainak a bora vetekszik a villányival, szekszárdival.”

Alig száz kilométer választja el a fenti idézet íróját, Arany Jánost, aki Nagyszalontán írta a Toldit és Balla Gézát, akire a fenti mondás majd két évtizedig teljesen ráillett Ménesen. Mindannyiunk szerencséjére bírta a terhet. (Cikkünk a Pécsi Borozó tavaszi számában jelent meg, a Ménes-magyarádi borvidék bemutatásával együtt.)