Van kérem hús a csirkemellen és a sertéskarajon túl is. Bár a magyar lakosság java leszokott minden másról, és nem akar tudomást venni arról, hogy bizony az állatokat megesszük. Például a kecskét. Azt az aranyos, mekegő jószágot, akit bizony nem csupán azért tartunk, hogy kecsketejet adjon, amiből majd sajtot készíthetnek a sajtmesterek, nem is csak azért, hogy a bokros-bozótos területet tisztára rágott legelővé tájépítse át. A kecske, legfőképpen a kecskegida ugyanis finom. És a bak gidák többségének a szomorú sorsa, hogy pár hónaposan (de kecske-jólétben töltött hónapok után) már a tányérunkra költözzön.

A borversenyek kérdésében természetesen mindannyiunkban él egy kis szkepticizmus. Akik gyakorta kóstolunk, tudjuk, hogy a bor hogyan változik, alakul, fejlődik, netán esik szét. A borversenyen adott 5-10 percben kell teljesítenie egy bornak. De hát van ez mással is, ha más nem lát, én is megugrom a dupla Rittbergert, de közönség előtt még sosem sikerült. A nemzetközi versenyekben az a jó, ha van néhány olyan borunk, amelyik jól szerepel, mert akkor talán határon túl is felfigyelnek, hogy van magyar bor, majd aztán félóra múlva megint elfelejtik, de legalább addig ott voltunk a kollektív tudatban. Meg aztán azért is jó egy-egy külhoni arany, mert akkor plecsnizni lehet a bort és marketingelni ezerrel. És ez így van rendjén, kivetnivalót én nem találok benne.