Lám-lám, Andor a vonatra várva még a hasát fogja egy rosszemlékű marhapörkölt mellékhatása miatt, de orra alatt dünnyögve megfogadja, hogy találomra választunk éttermet az északi térségben teendő rövid túránk során. Nem is tudok szabadulni a gondolattól, hogy látva szorgos jegyzetelésemet a gasztrokalauzokból, csak az én bosszantásomra vált át olykor diktatórikus hangnemre.

Rég jártunk erre, mindenesetre örömmel rögzítjük magunkban, hogy a sétálóutcákra vizionált turistafogók és műanyag-történelemet nyomató éttermekből kevés van, annál több azonban a határozottan csábító, egyedi(nek látszó) intézmény. Amit más is megérez, vacsoratájban csak sodródunk az árral, végül a vár alatt, a Dobó utcáról a Fazola Henrik utcába bemenekülve adunk magunknak két lehetőséget. Nem hazudtoljuk meg magunkat, az óriáspalacsintázó helyett a hangzatos Il Padrino Pizza Club lesz választásunk tárgya, merthogy utóbbiban eredeti olasz ízeket ígérnek szűk étlappal, s teszik ezt olyan magabiztossággal, aminek egyébként sem tudnánk ellenállni.

Szűk előtérbe érkezünk, épp elfér egy bárpult meg a nyitott konyha, tanácstalanságunkat látva pincérnő terelget fel minket az emeletre. Ahol nem viszik túlzásba a „keresztapázást” (nem mintha baj lenne, node a kevesebb általában több), mondjuk nem is lehetne nagyon, mert a szűk manzárdszobában/padláson éppen csak elfér öt-hat asztal. S ha eddig vakok lettünk volna, most már sejtjük, hogy látatlanban is figyelemre méltó helybe botlottunk, a kis tetőtéri ablak, meg régi fényképek mellett más országba utaztatnak minket, ahonnan csak „azegerrádió” szlogenje ránt vissza minket.
 

Az étlap nagy fejtörést nem okoz, van bő tucatnyi pizza, néhány saláta, meg némi desszert, még mindig az eredeti olasz alapanyagok ígéretével. Nem is sejtünk zsákbamacskát, és idomulva az asztal négyzetes abroszához rendelünk hamar egy Quattro Stagioni-t (1290 Ft), meg egy zöldséges Calzone-t (1190 Ft). S őszintén szólva nem is lepődünk meg nagyon, amikor az Itália földjén megszokott formában és stílusban érkezik az étel, talán már annyira közhelyesen tálalva, hogy szakácskönyvet lehetne vele illusztrálni. Bele is csak abba köthetnénk, hogy azért van itt bőven magyar alapanyag is (istenem, ha van olyan jó). Viszont kényes gonddal ügyelnek rá, hogy „az érzet” azért meglegyen, nincs is kedvünk nagyon konzervet kiáltani. Hanem a végefőcím kávéért már nem vagyunk elnézőek, mert ilyen esspresso-ért biza minden valamire való olasz lelkületű vendettát fogadna.

Ha már errefelé járunk, kötelező a közeli Szilvásvárad, gyerekkorunk best of erdei vasutas-kirándulós élményeinek színtere. Az sem mellékes, hogy böcsületes mennyiségben tenyésztenek itt pisztrángot az erdőben az árnyas, hálóval fedett tavakban, medencékben. Ami kiaknázandó voltára nem egy vendéglátós kapta fel a fejét az utóbbi években, az egyszerű faházas falatozóktól a méretesebb éttermekig mindenki halban utazik, csak a forma meg az egyéb lehetőségek tárháza jelenti a különbséget. (Talán sok is ennyi hely annyi vendégre.) Nem válogatunk sokáig, a soron etalonnak tűnő (a vendéget a tulajdonos/személyzet mosolygós óriásplakátjával csalogató) Lovas Éttermet választjuk, Roston sült ropogós szilvásváradi pisztrángot (45Ft/dkg) választunk. Csak mi vagyunk a placcon, izgalomba nem is sikerül hozna a tapasztalt főurat, de azért az éppen fásult udvariasság határain belül egyensúlyoz. A lisztben megpörgetett pisztráng viszont hozza a formáját, habár mintha a belezés előtti súlyon mérték volna számunkra. S hát a sótartót is meg kell emelnünk, de a húsa fehér és omlós, megnyugodunk, valóban az egyik közeli növeldéből érkezhetett.

Egerről álljon még itt okulásul: azt még valahogy zsebre tettük, hogy úgy általában kiszolgálás terén sportot űznének taplóságból, szerencsésebb esetben egy technikum képezte csak (vagy éppen hogy ne) a megismert pincéreket. Megrögzött kávéfogyasztóként naponta többször, több helyen sikerült megfordulnunk, és nem egyszer fordult elő, hogy a felszolgáló képes volt egy hang kiadása nélkül végig vinni az asztalunkat, se köszönés, se szívesen, se ennyit kéne fizetni, se puszi. Két eset azonban így is kirítt az élményekből, persze mi is hibásak voltunk, ne akarjon az ember fél tíz után vacsorázni.
 

A Bajcsy-Zsilinszky utcában található Capri kapualjban berendezett kerthelyiségével fog meg minket, de azért a biztonság kedvéért (mint utóbb kiderült, a tulajdonostól) érdeklődünk, nyitva van-e még a konyha, aki aztán széles mosollyal invitál beljebb minket. Nem úgy a felszolgáló, aki lendülettel veti az étlapot asztalunkra, s mikor néhány perc gondolkodási időt kérünk, félig elfordulva, félig elfojtott szitkokkal válaszol. Mivel Andor ezt nem látja, én állok fel helyemről becsületünket védendő, s ajánlom fel, hogy semmi gond, mi nyugodtan szeretnénk vacsorázni, ők meg legalább hamarabb hazamehetnek. Hanem erre eltörik a mécses, a pincér kivörösödve utasít, hogy „üljél vissza, mert a főnök már látta, hogy itt vagytok, és ha most leléptek, én fogom megszívni.” És érkezik is a válasz, ő már haza akar menni, s lesz egyre ingerültebb, mielőtt azonban vállamra tenné a kezét, Andor áll fel a becsületünket védendő, és tart egy gyorstalpalót, a hátunkba már csak elfojtott szavakat (reméljük bocsánatot) kapunk.

Kövektező állomás a Széchenyi utca, Egri Est Café, kétszer is rákérdezve a nyitva tartásra, de itt éjfélig van időnk. Nem is húzzuk az idegeinket, egyszerű ételeket rendelünk, hanem én a vegyes köretből kihúzatom a hasábburgonyát, és rizst kérek pusztán. Figyelmes a pincérlányunk, kicsit győzköd minket, mi megnyugtatjuk, semmi rosszallás nincs bennünk, egyszerűen csak rizst kérünk, még salátát sem helyette. Először nem is kapcsolunk a furfang láttán, amikor aprócska hússzelet érkezik embere hasábburgonya ágyon. Azért csak megállítjuk a tovalibbenő felszolgálónkat, magunkban sejtjük a hibát. Adós azonban nem marad a magyarázattal, tudniillik „a szakács azt üzeni, nem akart vacakolni a rizzsel, ezért a dupla krumpli”, rendben, de hát mi pont ezt nem kértük, a lányka a vállát vonogatja. Eltűnik, majd sértődve lép vissza, hogy „akkor csak nekünk most csinálnak rizst”, de hol van már az étvágyunk, és a konyhának ajánljuk az ételt az esti partira.

Marad hát az arany M alatti menü, ami mellé poharat kapunk ajándékba. Ki merné már Egerben este negyed tizenegykor a napközben a vendégért vad oroszlánként küzdő nőket és férfiakat megzavarni. Azért nem törünk le annyira, vannak itt még most kihagyott izgalmak, melyek még kipróbálásra várnak.