Pontosabban volt az 900 is, hiszen kilenc szekszárdi kékfrankost hozott el nekünk Takler Ferenc és közel százan kóstoltuk végig őket a Pécsiközgáz nagy előadótermében. A fajta, amelyben Szekszárd egyre inkább a jövőjét látja (a bikavér és kadarka mellett) okozott meglepetéseket is, elég annyit elmondani, hogy majd’ három órán át tartott ki a lelkes csapat.

Nem tudom, hol lehet a kékfrankos határa. Meddig mehet el koncentráltságban, hogy ne menjen a gyümölcsök, az elegancia rovására. Most ott tartunk, hogy csak néhányan kezdtek el komolyabban foglalkozni a fajtával, dűlőben, mélységben, komplexitásban. Az nem vitás, hogy ez a fajta itthon van Magyarországon, itthon van Szekszárdon. Hogy a Szenta-völgy mit tud ezen felül, mindeddig keveset tudtunk róla.

Egyet rögtön az elején le kell, hogy szögezzünk: ezt a környéket látni kell! A Geresdi-dombság festői lankái sajnos bántóan kevésszer kerülnek a köztudatba, ha a lehetséges belföldi turistacélpontokról kellene összeállítani egy lajstromot. Pedig ha egyszer valaki véletlenül „idetéved”, akkor menthetetlenül beleszeret majd a finoman ívelt dombok között meghúzódó kicsiny tavak harmóniájába. Egyszerűen szép. Ezek után közel sem tekinthető véletlennek az, hogy a Pécsi Borozó indulása óta időről-időre visszatérünk a Bátaapátiban működő Tűzkő Birtokra, ahol az igazgató, Erdélyi Árpád kalauzol minket újfent.