Most, hogy már erősen kifelé tartunk a februárból, bevallom őszintén, igencsak hiányolom a jó időt. Azt az igazit, ami a lányok szoknyáját megkurtítja, a fiúk napszemüvegén pedig  megcsillantja a napsugarakat (ki-ki válasszon érdeklődésének megfelelően, ugye...). Rendületlen tavaszvárásom közepette aztán érkezik egy kis nyári simogatás, palackba zárva, nem is akárhonnan, a Balatonról. Igazi nyarakat idéző fehérekkel, roséval, na és persze némi vörössel, mert a Balatonnál már vörösből is lehet nagyot és szépet alkotni.

Idén februárban ötödször gyűltek össze az ország furmint termelői a Mezőgazdasági Múzeum impozáns termeiben. A helyszín hangulatában és befogadóképességében is tökéletesen illik az eseményhez, idén először pedig az alsó szinten található nagytermet is birtokba vehették a borászok, ennek köszönhetően nagyon kevés alkalommal alakultak ki igazán nagy tömegek az egyes asztaloknál, sőt, ha valaki igazán felkészült egy előzetes útvonaltervvel, ahogy tettük azt mi is, akkor teljes mértékben nyugodt körülmények között kóstolhatta a szebbnél-szebb furmintokat.

Van a szürkebarát. Azt mondják, nem szerencsés a neve, egyrészt túl szürke, másrészt lejáratták. No de mit nem, azokban az évtizedekben. Engem azonban néhány kedves emlék, élményszámba menő bor arra sarkallt, vegyük be a borszakkörbe a szürkét is. Ha kell, hát hívjuk pinot gris-nek. Vagy pinot grigio-nak. Én mondjuk a szürkebarát mellett maradok, mert hitem szerint nem a neve teszi. Nyolc bort kóstoltunk meg, nem volt unalmas.