Nyitás előtt érkeztünk, záráskor távoztunk, de így sem sikerült minden bort végigkóstolnunk a pécsi borbörzén. Az Aranykacsa tradicionális tavaszi borfelvonultatásán tucatnyi pincészet hozta el az új évjáratot és néhány izgalmas, idősebb tételt is. A borvidéket gyakran járjuk, pincészet sem volt ismeretlen, de a borok tekintetében akadtak meglepetések. Volt, akit újrafelfedeztünk, volt, aki váratlan-szokatlan borokkal lepett meg, mások meg hozták a formát és ez sem kevésbé jelentős.
Hagyományainkhoz híven idén sem hagytunk ki a belgrádi borvásárt, borexpót, vagy akárhogy is neveznénk, hivatalosan a BeoWineFairt. Összefogtunk hoteles kolleginákkal, őket a turizmus vásár érdekelte, bennünket meg ugye az kevésbé. Bár a régió legtömegesebb, talán legtöbb kiállítót is vonzó expója ez, horeca, bor és turizmus egy helyen, özönlik a nép, vannak még attrakciók, hol egyiptomi táncosok, hol maskarás tűznyelők, mindig van hova kapni a fejed. A magyar standon is jártunk, idén már a főcsarnokban, jó helyen állt, lehetett volna talán mozgalmasabb, mosolygósabb és vidámabb barakk is, de hát mi így éljük meg a válságot (is). Szomszédaink viszont látszólag ügyet sem vetnek a recesszióra és már délre túl voltunk féltucat kávén, hátbaveregetésen, hárompuszis ismerkedésen. És akkor találkoztunk Maurer Oszkárral.
A nagy hóeséses nyavalygást megelégelve a szokásommá vált reggeli egyórás hólapátolást követően úgy döntöttem, hogy benézek a város szívébe. Elindultam hát helyi járatú buszt keresni, ami a centrum felé vinne, fel is szálltam egyre, de az a cél előtt pár megállóval lerobbant. Sebaj, pár (száz) méter havas gyaloglást követően legalább felszállhattam a sikeres belvárosi járatra, a negyvennégyesre. Még nem buszoztam se a Szent István téren, se a Mária utcában, élmény volt, de csak a Flórián térig tartott. Onnan gyalogoltam szorgalmasan, oda s vissza, ebédelni, tárgyalni, sajtótájékoztatóra.