Az ünnepek nálunk, Európa gyomrában (szívcsakra, na persze) az evésről szólnak. Az Apolló Artmozi december 28-án, ebben a poszt- és preünnepi időpontban pedig éppen evésre invitált mindenkit, akibe fér egy csepp is karácsony után, és még nem látta a Julie és Julia – két nő, egy recept című filmet, vagy repetázna belőle.
Érdekes kísérletbe fogott Fabrice Gonet barátunk és a pécsi Pezsgőház étterem. Fabrice jól főz. Kreatív fickó, pécsi frankofón és más kultúrberkekben ez közismert volt, de most a nagyközönség is megkóstolhatta, milyen egy francia felfogásában a francia bisztrókonyha. Úgy tűnik, nem csupán mi ítéltük sikerre a kísérletet, hiszen a héten a napi menü is a francia konyha jegyében készül, méghozzá Fabrice közrreműködésével.
A hűvös földpadlón álltam, bámultam az öreg kakast, forgatta a szemét, pislogott, tekergette a nyakát, nem értette, mit keres itt. Bámultam Nagyanyám, ahogyan rálépett az állat lábára, egy mozdulattal átnyalábolta a szárnyait, ráhajtotta a nyakát a szárnyakra, a nyaka a begye fölött előredomborodott, és a tál fölé tartotta. Egyetlen mozdulattal átvágta a megszeppent állat torkát, az rugdosott volna, és verdesni is próbált, de egyre gyengült, ahogy gyűlt a vér a tálban. Anyám még egy tyúkot sem tudna levágni! Egyszer kicsúszott a kezéből az átvágott nyakú, öreg kotlós, és addig csapkodott, szédelgett az udvaron, imbolygó lábakon, amíg össze nem esett. Anyám arcát, ruháját teljesen összefröcskölte, az a kevés vér, ami a tálba csurgott, piszkos lett. Pedig finom a sült vér! Nagyanyám egyedül le tudott vágni egy kakast.