Minden évben várom, hogy megjelenjenek. A kalauzok. Borkalauzok, étteremkalauzok, külföldről, itthonról. Van bennem valami vonzalom a számok, statisztikák, rangsorok világa iránt, nézegetem, összevetem, átszámolom a pontokat. És a legtöbbször azért nem veszem őket halálosan komolyan. Egy ismeretlen városban vagy a kalauzt követem, vagy a megérzésre hagyatkozom. Nagyjából ugyanakkora sikerrel.
A szokásos pannonborboltos keddi kóstolók a nyáron megritkultak, bor se jött ki annyi, meg mi sem voltunk könnyen összehozhatók. Ez utóbbi trend folytatódni látszik ősszel is, hetek óta nincs olyan kedd este, ami a kóstolásé lehetne. Így aztán szűk körben, csütörtökön kóstoltuk le az első őszi keddi penzumot, de már vár ránk a következő adag is. Közel húsz bor, lényegre törve.
A leves amolyan bemelegítő, étvágygerjesztő kezdet, ami után jön csak igazán a lényeg. Kihagyhatatlan része a magyar étkezésnek, és akármennyire is gazdag, mindig folytatást ígér. Legalábbis a hazai tradicionális étkezésben és sokak számára a mindennapokban ma is így van ez. De változik a világ, és a nyugati szél (vagy éppen a keleti) új trendet hoz. A leves a fő, minden, ami rajta kívül van, kiegészítője egy egyszerű és könnyű ebédnek.