Immár negyedik éve kísérjük figyelemmel a szekszárdi fuxlik történetét és rendre tudósítunk is minden egyes szériáról. Idén sem lehetett ez másként, hiszen bevallom, minden tekintetben közel áll a szívemhez. Egyrészt, mert sokkal inkább a miénk, mint a francia vonatkozású rozé, másrészt, mert hiánypótlónak gondolom, harmadrészt pedig, mert egy olyan összefogást képvisel a borászok között, ami példaértékű.

Márciusban kezdetét vették egypincés kóstolóink, rendhagyó módon kapásból három vendéggel. “Mikropincészetek” címmel egy olyan programot szerveztünk, ahova kis területen, egyedül gazdálkodó fiatal borászokat hívtunk meg. Ahogy terveztük is, az este sokkal kötetlenebbül zajlott, mint a tematikus kóstolóink esetében. 12 borral kísérve a fiúk bemutatták a pincészetüket, beszéltek a kezdetekről, a munkamódszereikről, a szőlőfajtákról, valamint az egyes tételek sajátosságairól.

Körülbelül negyedjére ülök le avval a szándékkal, hogy írok néhány sort a pörkölésről – és most valóban ez fog következni. Így utólag belátható, a szándék az elején kicsit légből kapott volt, hiszen mégsem a fejjel a falnak, majd az ütött résen tovább-elvét követjük, mert a kávés ember nem rohan, nem az instant koffein mámort hajhássza, hanem gyönyörodáz és a babszemekbe zárt szépséget kutatja nyughatatlanul.