Faluhely folyamatosan változik. Kéthavonta biztosan járunk a Bodri Szőlőbirtok és Pincészet faluhelyi pincéjénél, és mindig tapasztalunk valami újat. Nemrég mintha még csak éppen széthordták volna a fél domboldalt, most meg már tervezik a pünkösdi nyitást. Ezúttal azonban nem egyedül érkezünk, vendéget is hozunk. Andreas Ebner szinte folyamatosan úton van, nehéz vele időpontot egyeztetni, de nem lehetetlen. Néhány órára elcsábítottuk Szekszárdra, hogy Bodri Istvánnal ültessük le egy asztal mellé, némi beszélgetésre, no meg pár palack bort is bontottunk.

Éttermekbe azért nem járunk gyakrabban fröccstesztelni, mert úgy általában (legyen szó folyó, vagy palackos borról) nagyobb haszonszorzóval dolgoznak, mint a kiskocsmák. Ami önmagában nem lenne probléma, ha az ésszerűség határán belül maradnának, s mellé még választékban, minőségben és felszolgálásban is hoznák az arányt. Ez van, a lehúzás faktor (a kávé után) a szesznél érvényesül leginkább. Nincsen ház bora, az olcsó, minden étkezés mellé bátran odatehető, belép kategóriás bor. Ezért annál nagyobb öröm, ha valahol hozzák az elvártat. Nem is az elvártat, annál jóval többet.

Együtt megyünk enni. A hatalmas ebédlőben minden osztálynak egy hosszú asztal jut. A helyek nem állandóak, oda ülhetünk, ahová akarunk – ahol hely jut. De előbb állni kell. Amikor mind a nyolc osztály bevonult, az étszolgálatos osztály prefektusa megvárja, hogy csönd legyen, vagy szól, Elcsöndesedsz, fiam!, és jöhet az ima. Hallottam, hogy létezik ilyesmi, de még sosem csináltam, nem gondoltam úgy az ételre, hogy azt az Úr adta volna, apámra és anyámra gondoltam néha, ők etettek, és néha el is hangzott, különböző feddések lábjegyzeteként, hogy nem olyan magától értetődő dolog ám az, hogy mindig van mit enni, mint ahogy azt mi gondoljuk. Tudtam, hogy nem az, jártam anyámmal bevásárolni, láttam, amint főz, mennyi idő megy el főzéssel, hogy étel legyen az asztalon, amit néhány perc alatt eltüntetünk.