A hamburgi muskotály nem tartozik a legnépszerűbb fajták közé Magyarországon. Pedig talán nem vagyok egyedül vele, hogy oly élénken élnek még az emlékek bennem az otthoni, kiskerti hamburgikról. És kellemesek azok az emlékek. Tiszta és nagyon szép gyümölcsök jutnak eszembe. Sok helyütt találkozhatunk vele a nagyvilágban, a legnagyobb területekkel Franciaország, Kalifornia, Görögország és Románia rendelkezik. De kérdésre zoranka is egyszerre sorolja nekem a szerb hamburgikat (rozéban akár). Alapvetően azért népszerű fajtáról van szó, kicsit talán megkopott renoméval. Eredete bizonytalan, legutóbb az alexandriai muskotály és a frankenthali trollinger fajták gyermekének vélték. Hozzánk állítólag valamikor a 18. század közepén került. 

„Részletek egy soha el nem készülő szakácskönyvből”, sokak számára cseng ismerősen ez a mondat, hiszen így kezdődik a „Toma konyha” gasztroblog. Aki írja: Szabó Attila „egy hedonista festő”, más néven Toma. Oldala idén tavasszal fogadta az egymilliomodik látogatóját,  és Attila úgy érezte, ekkora érdeklődés megérdemel egy személyes találkozást az olvasókkal, ezért a Facebookon játékot hirdetett.

A Citrom utca a város leghangulatosabb sétálóutcája lehetne, ha nem lenne annyira bosszantóan kilencvenes évek. Stílustalan és jellegtelen, s csak azért nem randa, mert a Jókai utca felől beragyogja a Postapalota, dél felől pedig (saját felelősségre) körbesétálható várfal határolja. Nem a legmenőbb üzletek vannak itt (pedig lehetnének), és néhány vendéglátós is a zuzmószerű túlélésre tud játszani csupán. De legalább újranyitották a Caprit, és a jelek szerint már most jobb, mint az elődje. A süteményeket mellőzzük, mi a Citrom utca sötétebbik oldalán keressük a boldogságot.