Második napja voltam Japánban. A megváltozott időzónához csupán annyi közöm volt, mint a nagy vörösboroknak a ’14-es évjárathoz. Egész éjjel fent voltam, a számítógépemmel szöszöltem, reggel lefeküdtem, és csak felszínesen aludtam, mert tudtam, hogy 13:00h-kor Mr. Hungary vár a Maruki előtt; a helyi kollégák nevezték el így, mert ő tartja a kapcsolatot a magyarokkal. És Mr. Hungary késett laza nyolc percet, és a bemutatkozás után nyomban szobára hívott…

Fanatikus kávérajongó vagyok. Nem kávésznob [és ez nem egy bánkbáni mondat, tehát vesszőnek helye nincs!]! Akkor sem, ha hajlandó vagyok hetven kilométert utazni egy nyitott szűrős dupla ristrettoért. Az ízek, a szertartásban élő szenvedély és a kávés pillanatok köré épülő találkozások hajtanak. Keresek, kíváncsi vagyok – az meg hogy az ital ébren is tart, csupán mosolygós extra szolgáltatás a teremtő erőtől; persze arról hosszan lehetne most értekezni, hogy mitől erős, illetve melyik kávé az erős. Nem teszem. Érdekesebb kérdés, hogy mitől jó, egy kávé: a figyelemtől. És ez ilyen profán.

Jó nekünk, hogy van magyar Gault Millau. Ha másra nem, legalább van miről beszélgetni, hetekre ad muníciót, mit hogyan ítéltek meg, milyennek látszik közelebbről-távolabbról egy-egy hely, bor, söröző. A legfrissebb kiadásból az derül ki, hogy Baranyában egész jó a helyzet, tegnap egy budapesti szerkesztő rá is kérdezett, hogy miért nem vagyunk elégedettek. Mert mindig jobbat és többet szeretnénk, természetesen. No de lássuk, kik is az idei díjazottak.