Pécsről indulunk, Szekszárdon A kávé házában beszéltük le a találkozót Sebestyén Csabával, bár általában előzetes egyeztetés nélkül is gyakran futunk ott össze. Gyors egyeztetés, gyors presszókávé, borok a csomagtartóba és irány a Balaton. Bár az idő nem igazán nyárias még, de reménykedünk, hogy azért pár kültéri fotó erejére eláll majd a szitáló eső. A célállomás ezúttal rendhagyó, nem pincébe igyekszünk, hanem étterembe, méghozzá Magyarország legkedveltebb vidéki éttermébe – egy januári díj kapcsán mondhatjuk ezt. Az átalakítás óta úgysem jártam még ott – mondta Csaba, és ezt nem hagyhattuk annyiban. Balatonszemes, Kistücsök, érkezünk!

Gyermekkoromban volt egy egészen pontosan körülhatárolható időszak, amikor ettem a sót. Nem főfogásnak persze, nem sóevő diéta kapcsán, egy jól kiforrt sóvesztő szindróma árnyudvarában, hanem l'art pour l'art a só ízéért.

Felpaprikázni a másikat, borsot törni az orra alá – néhány jól „megfűszerezett” szólásunk, szenvedélyesek, mint amilyenek a fűszerek maguk. Bejárva Pécs környékének fűszerútjait, amelyek sajnos még ritkásak és nem olyan élénkek, mint azt a Fűszerek Városa cím megérdemelné, egyaránt szenvedélyre, ínyencségre és természetszeretetre ismertem e különleges szakma művelőiben. Mindegy, hogy fűszerek termesztésével, szárításával vagy keverékek készítésével foglalkoznak, az ételek ízesítésén túl jóval többre becsülik azokat. Szenvedélyük a fűszer.