Valamelyik este került elő. Úgy kaptam, azt mondták róla, hogy nagyon kedvelik. Félretettem, sok határidős kóstolás volt az év vége felé, most jutott idő szabadon választott borokra is. Hétköznap este volt, vacsora után került ki belőle a dugó. Ülök a gép előtt, olvasgatom, írogatok, esti teendők, miután a gyermek elaludt. Két kis pohárka a szigorú mérlegeléshez. Aztán még egy. Majd még egy. Pár nap múlva a maradékot is elővettem egy bővebb sorban, nem vallott szégyent ott sem. Jó vásár címkés bor nem mellesleg.

Szekszárd, szüreti fesztivál, egy remek kékfrankos, egy kitűnő bikavér. Kíváncsiak voltunk, hol és ki által készülnek a borok, amelyeken a Márkvárt Pince neve áll. A Pécsi Borozó riportja a fiatal Márkvárt Jánosról. A többnyire motoron közlekedő Márkvárt Jánost először gyalog láttuk, a családi pince előtt. Az idill persze motorizáltan teljes: nagyapját, akinek a vállalkozás az alapjait köszönheti, épp egy traktorral birkózva látjuk, és a két szekszárdi szőlőterületet már terepjáróval közlekedve mutatta meg a fiatal borász.

Tucatnyi beszélgetés során hallottam már, hogy Heimann Zoltán nevét említve a szekszárdiak megállapítják, a borvidék utóbbi évekbeni fejlődése, az összefogás kialakulása a borászok közt jórészt az ő érdeme. Borvidéki elnökként, mondhatnánk, ez is a dolga, és valóban: kiapadhatatlan energiával talál ki és valósít meg ötleteket egymás után. Beszélgetéseink vele mindig úgy végződnek, hogy habár egy-két szálat sikerül elvarrni, tucatnyi új idea, teendő, divatosan mondva projekt sejlik fel. A családi borászatban már inkább Heimann Ágnes, Zoltán felesége viszi a napi ügyeket, az eddigi kétlakiságot felváltotta a teljes szekszárdi lét, meglátogattuk hát őket az Ivánvölgyi tetőn elhelyezkedő pincészetben – Szekszárd egyik, szerkesztőségi szavazáson megállapított legszebb pontján –, mert itt születnek az új ihletések.