Elég viszontagságos, kétarcú év van mögöttünk. Növényvédelmileg újszerűnek hatott, hogy a peronoszpóra okozta a legnagyobb fertőzési nyomást, holott amióta én szőlővel dolgozom, mindig a lisztharmat számított a "fő ellenségnek". A szőlész-borász első számú feladata, hogy a megváltozott, kiszámíthatatlan körülményekre helyes választ adjon, jól kezelje azokat. Egyedül a változékonyság biztos ugyanis. 

Amikor a Jánosáldásra gondolunk, számos film utolsó képkockái pereghetnek le szemünk előtt, sokféle befejezés-lehetőség, amelyek végén nem a stáblistára fókuszálunk, nem is Babitsra, hanem Ady Endre. A cél feltétlenül szentesíti az eszközt, vagy még inkább a lehetőséget, hogy mit viszünk magunkkal, vagy bennünket visz-e majd valaki, a vállán haza, etc. De ez a hely, illetve a szöveg írójának meglett férfi kora (is), inkább már klasszikus értékekre, mintsem holmi májat és lelket tépő sátánfiakra koncentrál. Így lehet, hogy befejezések és Jánosáldások tekintetében a hosszan zengő, klasszikus értékek után ácsingózunk, minden másra ott a szenvedély, amely jó esetben halálos.