Azt mondják ilyenkor, egyik szemem nevet, a másik sír. Pedig rég kóstoltam már ilyen sauvignon blanc-t a Villányi borvidékről. És pont azért csordult pár könnycsepp a másikból, mert lehetett, lehetne még több, még jobb. Ha nem volna ez a mindent bedaráló újborőrület, a szüret előtt elvárt újborokkal. A piac elvárja, a piac megkapja, én meg az a kisebbség vagyok, aki a azon a lehetetlen helyzeten szontyolog, mi lett volna, ha.

Nem egyszerű a dolga a kékfrankosnak. Hiába a borszakírók lelkesedése itthon és külföldön, lehet évet szentelni a fajtának, könyvet kiadni, tematikus kóstolókat szervezni, a magyar átlagfogyasztó még mindig jobban hisz az évtizedes, ráhagyományozódott hitében, miszerint a kékfrankos egy „savanyú vörös”. Nem véletlen, tapasztalati úton szerezte véleményét évtizedeken át, ami lassan változik meg. Ha van áttörés, inkább a „nagy kékfrankosoknál” érezhető, amilyen cikkünk tárgya is.

Kaptam tavaly egy kis naptárt, egész vicces világnapok is fel vannak tüntetve benne, például, hogy január 20. a pingvintudatosság világnapja. Úgyhogy ma igyekeztem gyakran gondolni a pingvinekre, pingvines mesét olvastunk reggel a kislányommal és egy rajnai rizlinget, afféle északi pingvinfajtát választottam mai bornak is.