Halas nemzet vagyunk, s ha az Olvasó egy tisztességes borivás második felében erősen a távolba réved, talán azt is vizionálhatja, ahogy Őseink a szélrózsa valamely irányából csikóhalakon benyargalnak édes hazánkba. Persze nem kívánok történelemhamisításba kezdeni, hiszen amúgy is temérdek az aktus körüli bizonytalanság, nem is beszélve anyanyelvünk szétszaladó eredetelméleteinek bojtos gyökérzetéről. Így még mielőtt bárki élne a gyanúperrel, egyéb bizonyítékokat cincálok a papírra, hátha igazam lesz.

Rejtett értékek minden borvidéken találhatóak, de a Pécsi borvidék két egészen kivételes kisbirtokossal rendelkezik. Egyikük a nyugdíj unalmát elűzendő vett magának területet és azt telepítette be. Az elmúlt években sorra nyeri a különböző helyi borversenyeket. Másikuk munka és család mellett gondozza a nagyapai örökséget, ráadásul minderről még egy blogot is vezet. Két pécsi kisbirtokoshoz, Almási Józsefhez és Szabó Csabához látogattunk el.

Amikor a szerző lemarad az autóbuszról és hirtelen képződik egy szabad délutánja, hirtelen nem is tud mit kezdeni a szabadsággal. A szerző már megszokta, hogy telezsúfolja minden percét és üresjárat nélkül próbálja felépíteni, majd rohanva túlélni a mindennapokat. Nincs megállás, mert hajtani kell, ez a kor jelszava. És rohanunk, és gyorsítunk és észre sem vesszük, mi van körülöttünk.