Egyre több bor áll a sorban, hogy polcra kerülhessenek, kereskedő barátaink meg egyre-másra sürgettetik a kóstolásokat. A keddet egy nappal előrehozva hétfőn kóstoltunk 29 tételt a Winespirationben, felturbózták a fényeket, hangulatos volt a hely, a Zsolnay Negyed este egész varázslatos. És üres. Bár egy másik teremben Mauthner Zsófi és Kulka János volt a vendég, mi kihagytuk őket a borokért. Jól tettük-e? Nehéz megítélni, a hordót és muskátlit szeretném feledni.

Minden évben várom, hogy megjelenjenek. A kalauzok. Borkalauzok, étteremkalauzok, külföldről, itthonról. Van bennem valami vonzalom a számok, statisztikák, rangsorok világa iránt, nézegetem, összevetem, átszámolom a pontokat. És a legtöbbször azért nem veszem őket halálosan komolyan. Egy ismeretlen városban vagy a kalauzt követem, vagy a megérzésre hagyatkozom. Nagyjából ugyanakkora sikerrel.

A minap lehetőségünk nyílt egy kicsit Mészöly Miklós szemével látni a világot, hiszen Szekszárdnak egy olyan részére látogattunk el, amibe mi is belefeledkezhettünk és belesimulhattunk egy rövid időre, ahol otthon érezhettük magunkat. Ahogy a költő maga is írja: „Nem követelőző a táj, mint annyi más. Minden miniatűr és kiegyensúlyozott itt. Egyetlen részlete sem hivalkodó. Nem akar elámítani, semmit nem akar, van. Lomb mögé rejtőző tanyaházak, pusztuló gyümölcsösök, szőlőpászták. S persze, diófa a tanya előtt. Akáccal benőtt szurdikok, csendjük, fülledtségük a legszelídebb titokzatosság. Sűrített Pannónia.”