Hagyományainkhoz híven idén sem hagytunk ki a belgrádi borvásárt, borexpót, vagy akárhogy is neveznénk, hivatalosan a BeoWineFairt. Összefogtunk hoteles kolleginákkal, őket a turizmus vásár érdekelte, bennünket meg ugye az kevésbé. Bár a régió legtömegesebb, talán legtöbb kiállítót is vonzó expója ez, horeca, bor és turizmus egy helyen, özönlik a nép, vannak még attrakciók, hol egyiptomi táncosok, hol maskarás tűznyelők, mindig van hova kapni a fejed. A magyar standon is jártunk, idén már a főcsarnokban, jó helyen állt, lehetett volna talán mozgalmasabb, mosolygósabb és vidámabb barakk is, de hát mi így éljük meg a válságot (is). Szomszédaink viszont látszólag ügyet sem vetnek a recesszióra és már délre túl voltunk féltucat kávén, hátbaveregetésen, hárompuszis ismerkedésen. És akkor találkoztunk Maurer Oszkárral.

Van az úgy, hogy ünnepelni is szakítunk időt. Tettük ezt szombaton is. Az ünneplés nem elmélyült kóstolás, hanem ünneplés, boldogság, öröm és zene, tánc és beszéd, étel és bor, ahogy mondani szokás: két végén égetjük ilyenkor az usb-t. Jegyzetfoszlányok, emlékdarabkák szombatról.

Minden konyhai történet egy személyes élmény köré épül. Talán éppen azért, mert a konyha más közeg, érzelmeket közvetít, hiszen ott valaki egy másik ember vagy emberek öröméért dolgozik. Nem is kell ezt túlmisztifikálni, egyszerűen csak enni jó, meg szerintem főzni is, kifejezetten. És ott, ahol jó (l)enni, könnyebben nyílik a lélek, gyorsabban szelídül a ránc. Hogy a történetet se feledjem, el kell mondanom, hogy egyszer elzarándokoltam Budapestig egy mozsárért. Tudom-tudom, helyi viszonyok között ez nem egy El camino, mégis ráncolta a szemöldökét egy kedves rokonom, mikor kérdésére töredelmesen megvallottam, hogy az utazás fő motorja a gránitmozsár beszerzése volt, minden egyéb csak libatepertő és köménymagos pálinka.