Ha tokhal volnék, bármely fajta is a címben említett három közül, baromira utálnám ezt a rovatot, és mérgesen úsznék tovább, lehetőleg Irán partjaihoz, mert ott most a legbiztosabb; tokhalnak lenni legalábbis föltétlenül.

Halas nemzet vagyunk, s ha az Olvasó egy tisztességes borivás második felében erősen a távolba réved, talán azt is vizionálhatja, ahogy Őseink a szélrózsa valamely irányából csikóhalakon benyargalnak édes hazánkba. Persze nem kívánok történelemhamisításba kezdeni, hiszen amúgy is temérdek az aktus körüli bizonytalanság, nem is beszélve anyanyelvünk szétszaladó eredetelméleteinek bojtos gyökérzetéről. Így még mielőtt bárki élne a gyanúperrel, egyéb bizonyítékokat cincálok a papírra, hátha igazam lesz.

Nincs mellébeszélés: besűrűsödött a tér és idő, tántorgunk őszből a télbe és virágzó ködök mélyén már fogvacogva didereg a nyár, és a hajnalok ég-alján bíbor libabőr húzza szorosabbra a kabátot. Lehet pancsolni forralt borokkal, grogolni, ha úgy tetszik jobban, de választ a mindennapokra a tinta sűrű vörösborokban találunk. S ha már oly' sötét a kelyhünk, hogy mohón, szinte maradéktalanul elveszik benne a fény, akkor húst is úgy választunk, hogy a dolgok legvégén ne szorítsa zsigereink a komisz hiányérzet; naná, hogy vadat!