“Ákom bákom, Te leszel a párom, Irgum-burgum sósstangli. Hörpints sógor, ha pezseg az újbor, Jó lesz nálad a cirfandli.” A cirfandli a szegény ember furmintja, amennyiben ugyanazokkal a problémákkal szembesíti a borászokat és a fogyasztókat is, mint a tokaji nagy testvér. Száraz vagy édes? Lágy vagy savas? Korán szedjük, vagy későn? Legyen egységes szabályozása? Mit írjunk a termékleírásba? Egyáltalán milyen palackba kerüljön? A különbség a méretekben rejlik.
Bár a világ számára a furmint a maga pár ezer hektárjával szintén a ritka szőlőfajták közé való, a cirfandli a teljes száz hektárral, amiből csak húsz van Magyarországon, még a ritkaságok között is láthatatlan.
Pécsen még vendégházat is neveztek el a fajtáról! (fotó: Booking)
Sajnos a szőlőfajták és a borok marketingje és kommunikációja is kísértetiesen hasonlít egymásra. Igaz, a furmintba milliókat öltünk, de nagyon úgy tűnik, hogy ennek egyelőre a szlovének örülnek a legjobban, hiszen az export piacaikon a szlovén šipon (a fajta helyi neve) címkéken már a magyar furmint elnevezés szerepel. Minden kárörvendés nélkül, pusztán az adott nép borászainak a hozzáállását ismerve jegyzem meg, hogy érdeklődve várom az osztrák furmintok (nem zapfner néven) előretörését a Fertő-tó mellől, ahogy arra is érdemes figyelni, hogy a horvát pušipelek is saját palackot kaptak a Međimurje régióban, ami ráadásul kísértetiesen hasonlít a száraz tokaji palackra. No de hagyjuk a furmintot, nem ezért vagyunk most itt!
Az osztrákok így képzelik el (és kommunikálják) a fajta borának az ízvilágát. (fotó: Austrian Wine)
A cirfandlival az a helyzet, hogy nincs helyzet. Pelikán elvtárs is megtanulhatta, hogy az a gyanús, ami nem gyanús, így érdemes ennek is jobban utánanézni. Egy két évvel ezelőtti Cirfandli Fórum (sorrendben már a második) rávilágított, hogy a fajta egyedüli termőhelyét jelentő pécsi borvidéken még maguk a termelők sem tudják, hogy kik is a fogyasztók és milyen típusú, stílusú cirfandlit keresnek. Ami biztos, hogy a cirfandli mint édesbor alapanyag került a borvidékre és így is vált ismertté, olyannyira, hogy az idősebb generáció a mai napig egy édes borhoz köti a szőlőfajta nevét. Vajon ez baj? Egyesek, mint például a PTE Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet főborásza, Hevér László szerint egyáltalán nem. A “kutató” száraz, félszáraz és édes verzióban is elkészíti a maga cirfandliját és azt tapasztalták, hogy mindhárom stílus megtalálja az utat a maga fogyasztójához. Ezzel szemben Hárs Tibor azt mondta, hogy bár a fajta a legszebben édes verzióban mutatja meg magát, mégis azt a legnehezebb eladni.
Édes vagy nem? Ez itt a kérdés! (fotó: Ercsey Dániel)
Nem én leszek az aki megoldást kínál, ebbe már Győrffy Zoltán tolla is majdnem beletörött, aki felismerte, hogy bár a vita elsősorban a cirfandli borok stílusáról folyik a pécsi borvidéken, a valódi kérdés sokkal inkább a borvidék identitása.
A valódi helyzet ugyanis az, hogy Magyarország borvidékein - szemmel láthatóan - már évtizedek óta a “beszéljünk róla” fantázianevű pótcselekvés állt a valódi tettek helyére. A cirfandli és a pécsi borvidék erre tökéletes példa! Tényleg probléma az, hogy alig húsz hektáron terem a fajta? Tényleg az a kérdés, hogy édes legyen, vagy száraz? Nem találom fel a spanyolviaszt, amikor azt mondom, vigyázó szemetek Gumpoldskirchenre vessétek! Olyan egyszerű lenne az osztrákokról pédát venni (erről is beszélünk már húsz éve!), hiszen szinte minden példaértékű (a zöldveltelini sztori, a kékfrankos, újabban a zweigelt) amit csináltak. A cirfandli maradék nyolcvan hektárja is náluk található, a 2200 hektáros Thermenregionban. A kommunikációt mégis a zierfandler vezeti!
Egy tökéletes osztrák zierfandler. (fotó: Ercsey Dániel)
Hogy miért? Mert egyedi. Mert csak ott van belőle! (Pécsről az osztrákok egyelőre hallgatnak, legalábbis nyilvánosan. A kulisszák mögött pedig örömmel emlékeznek az egykori közös kóstolókra, mert ilyen is volt!) Mert a világon, legalábbis kommunikációban az érdekességeket könnyebb eladni. Mert nyugodtan lehetnek rá büszkék! Mert ebben ők diktálják a stílust. Értik már? Így még hibázni is nehezebb, hiszen nincsen versenytárs, nincsen ellenpélda. Csak saját maguk ronthatják el.
Itt jön a képbe újra Pécs és a cirfandli. Vajon az osztrákok döntöttek a stílus kérdésében? Úgy tűnik igen. A modern zierfandlerek leginkább a száraz vonalat erősítik, hiszen a nemzetközi ízlésnek ez a könnyebben érthető. Vajon emellett elfelejtették az édes verziót? Cseppet sem, hiszen komoly kóstolókon mutogatják a szocialista tervgazdaságban, majd az azt követő években készült édes-félédes borokat! (Újabb megjegyzés, arra is csak mi lehetünk képesek, hogy minden eszközzel megtagadni próbáljuk a szocializmus örökségét, ami miatt múzeális borkészletek tűnnek el vagy merülnek a feledés homályába mindörökre, ahelyett, hogy a nagyvilág elé tárnánk a borokat!)
Idős cirfandlik kóstolója Ausztriában. (fotó: Gebeshuber borászat)
Nem azt állítom, hogy egy ritka szőlőfajtára felfűzött marketing megváltja a világot. Mégcsak azt sem, hogy ez az egyedüli üdvözítő út. De az biztos, hogy van erre példa, méghozzá éppen a szomszédban. Emellett nyugodtan csinálhat mindenki testes vörösborokat, szép rozékat, penge rizlingeket, de erre a húsz hektár cirfandlira úgy kellene vigyázni, mint a szemünk fényére! Ami pedig a stílust illeti, ha erről a húsz hektárról bor készül és ezt a bort el is adják a termelők, akkor igazán nem lenne nehéz egy táblázatban összeállítani az elmúlt évek eladási adatait, stílusra, maradékcukorra, alkoholra és árra levetítve, amiből villámgyorsan kiderülne, hogy kik és milyen cirfandlit vesznek Pécsen. Innen pedig már csak egy apró lépés eldönteni, hogy kezdjünk-e valamit a fajtával, vagy az egész cirfandli sztorit egye meg a fészkes fekete fene…