Miután a 11. napon már csak annyi maradt hátra, hogy Nagybányáról hazáig vezessek, így az utolsó fejezetet olvashatjátok az erdélyi útinaplómban. Címszavakban: Máramarossziget és némi haszid történelem, aztán Nagyvárad és festészet minden mennyiségben.

Május utolsó szombatján a festői környezetben lévő Gyöngyöspatán a helyi borászközösség megszervezte az első Kékfrankos Fesztivált. Az ország számos borvidékéről érkezett közel harminc termelő szebbnél szebb borokat töltött a vendégek poharaiba. Bár a jó idő ellenére a tömeg elmaradt, a szervezők biztatóan nyilatkoztak jövőre nézve…

Ez már valójában nem is Erdély, hanem Máramaros, mondjuk korunk utazóinak édesmindegy, nekik a Bánát/Bánság is Erdély, ahogy a Partium is. Nem tudom van-e értelme küzdeni ez ellen, mindenesetre én megpróbálom. Tehát, Máramaros…

Születésnapra kaptunk meghívást, a köszöntés és a torta közé 25 év borterméséből is ígértek válogatást, már csak ez is elég izgalmat ígért az estére, no meg a Szende Pince az őszülésünk előtti időkből sztenderd és megbízható állomása a pincesori borozgatásainknak, így aztán a villányi borászokkal és a borász barátaival együtt köszönthettünk fel az ünnepeltet.

Ez a két nap a feljegyzéseimben logikai egységet alkot, hiszen a bukovinai festett kolostorokról szól, amiről elöljáróban csak annyit (hátha valaki csak a lead-et olvassa el), hogy egyszer az életben mindenképpen látni kell őket!

Bevallom őszintén, a meghívások ellenére még soha nem jártam a Nagyvárad melletti Família Darabont birtokon, de a boraikat már volt szerencsém kóstolni, legalábbis egy részüket.

A mai napot a környékre szántuk, Beszterce mellett néhány érdekes falu is az utunkba került.

A verseny után a Jelna borásza meghívott a házukba, de ami ott várt, arra szerintem senki nem számított…